The Spirit

The Spirit (Spirít - A sikitó város)

A Watchmen kapcsán megemlítettem, hogy a képregény-adaptációk veszélyes dolgok. A producerek a kezdeti sikerek láttán azt hiszik, hogy bármiből aranyat lehet csinálni, ami rajzolt. Pedig ott lehetne számukra a tanulság, ami csúfos bukással végződött, és valahogy mindenki hajlamos megfeledkezni róla. Néhány dolog egyszerűen nem működik vásznon. Igen, Garfield: The Movie.

Nem áltatom magam, hogy ismerem az eredetit, lévén az első számok 1940-ben jelentek meg, amikor még kevesen szkenneltek, és valami apró csetepaté miatt Magyarország és az USA sem nagyon beszéltek. Így azt sem tudom megítélni mennyire adta vissza a film, ahogy más kritikákat olvasok egész jól. A kérdés csak az, hogy ez mennyire volt jó ötlet? A töménytelen mennyiségű szóvicc - amik olyan fájdalmasak, mint egy cipősarok a herébe - ismételten megtöri a kialakuló hangulatot, ami már önmagában is a szivárvány minden színében pompázik. Rajzolva a nagy Will Eisner mester több hangulattal is kísérletezett, volt benne humor, dráma, krimi, horror és a jó öreg erotika. A forgatókönyvírók úgy döntöttek, hogy mindezt egyetlen filmben helyezik el.

Másik nagy kérdés a Sin City látványvilág. Elhiszem, hogy Frank Miller ezt az egy fajtát tudja rendezni, de akkor talán nem az ő kezébe kellene adni a gyeplőt. Depressziós filmek korát éljük, ahol a város a bűn mocskával teli pokol, az emberek félnek kimenni az utcára, mert az élet nem ér egy fabatkát sem, és egymást érik a lefolyók, ahova a vér, és az elrongyolt életek eltűnhetnek, blablabla. Őszintén szólva unalmas. Sajnos a maradék jelenet, ami nem csöpög a hatásvadász szavaktól, egy háromlábú mutáns birka bájával bír. Zsidó lakótársamba konkrétan belefagyott a szó, ahogy a szobámba lépve a monitorról Samuel L. Jackson intett neki sieg heil-t náci egyenruhában.

A húzónév saláta is kérdés volt a Watchmen kapcsán. Ott gyakorlatilag tényleg no name emberek vitték a vállukon a dolgokat, míg itt valami félmegoldással próbálkoztak. Ismerős arcok, de nem sok van közöttük, akikre egyedül rábíznád a boxoffice-t. Egyetlen, számomra vicces rész, hogy maga Miller is része a castingnak, bár a film során elveszti a fejét - kábé ilyen szóviccekre számítsunk -, lévén levágják neki.

Final word: Ne nézd meg! Nekem harmadik nekifutásra sikerült befejeznem, és a szünetekben sem éreztem magamban mardosó űrt, hogy vajon hogyan fog befejeződni. A félneves színészeket is ripacskodásra kényszeríti a könyv, a megvalósítás 4 évvel a Sin City után még mindig nem éri el annak a szintjét, és ha nem olvastad az eredetit, akkor meg amúgy is minek?

Watchmen

Watchmen (Az Őrzők)

Mikor az X-Men az ezredforduló táján megmutatta, hogy igenis lehet képregény-adaptációval sikereket elérni, veszélyes kaput nyitott ki. A Pókember szélesítette, a Sin City jóformán berúgta, a 300 meg bronzzal - legyen az fém vagy barnító olaj - kiékelte azt. A producerek idejét látták, hogy nagyvadra menjenek, nagyobbra, mint amiről hubertus reklám álmodni mer. Ez pedig nem más, mint minden idők legelismertebb képregénye, a Watchmen.

Már maga a füzet is forró anyagnak számított, hiszen célja az volt, hogy megmutassa a képregény határait. A téma érettsége hatalmas, lángoló középsőujj volt mindenkinek, akik az olvasókban csak a retardált visszamaradottakat látták, míg a forma bevallottan a panelek világát próbálta a margón túlra nyújtani. Annyira jól sikerült, hogy gyakorlatilag egy évtizedre megbénította az ipart, lévén minek belefogni bármibe, ha úgysem lehet olyan jó, mint a Watchmen? Az első pillanattól ki lett jelentve, hogy megfilmesíthetetlen. Mondd ezt a boxoffice-nak.

Örömmel jelentem be, hogy tévedtek, a film elkészült, és működik. Vannak hiányosságai, és azok a nézők, akik nem olvasták a füzetet bizony néhány helyen lemaradnak bujtatott poénokról, de a Gyűrűk ura élvezetéhez sem kellett tudni az összes törpe király nevét vissza ezer évre. Ahol elüt a füzettől, azok előtt is fejet kell hajtanom, okosan van megoldva, hiába ráznám az öklömet, hogy eredetibe ez nem így volt, mert jobb lett.

A színészek remekül lettek összeválogatva, a Sin Cityvel szemben itt nincs húzónév saláta, hozzáteszem nagyon helyesen. Talán egyetlen negatívumként a rosszfiút alakító színészt hoznám fel, mert míg a képregényben meglepetés, addig itt nyugodt szívvel rámutathat bárki, hogy bizony ő lesz az. Ettől eltekintve azonban mindenki olyan hűen adja vissza a csuklyás hősöket, hogy le a maszkkal. Külön főhajtást talán Jeffrey Dean Morgan érdemel, míg a képregényben egyértelműen mindenkinek Rorshack a kedvence, itt a Komédiás arat.

Okosak a jelenetek, már ami az átültetést illeti. A szex bámulatosan igazi, a bunyók nem fordulnak át saját paródiájukba, a megrázóan véres epizódok pedig eléggé ritkák, hogy teljes erejükkel hathassanak. Az igazi fanok kockáról kockára megtalálhatják kedvenc részeiket, a felkészületleneket pedig meghatja a CGI és a maszkmesterek szerelemházassága. Jól adagolt humorral van oldva a komor téma, és a szív is csendesen szakad meg, ott, ahol kell.

Hibát egyet találtam benne, mégpedig az OST-t. Lévén az eredetiben nincs zene egyáltalán (naná!), így kreatívkodtak, és szerintem túl messzire mentek. Igazi közönségmegosztó, van, aki imádta, volt, akinek szinte az egész élményt hazavágta az a pár szám. Szerintem erőltetett, néhol álpátosztól zengett üresen kongva - sőt, akadt, ahol kifejezetten bohózatba fulladt, ahelyett, hogy a vért pumpálta volna. Hosszú film - 160 perc! - lévén ki lehetett bírni azt a 4-5 mellélövést, de a 99 Luftballont akkor se bocsátom meg.

Mindezek fényében akkor miért görbül lefelé a szám sarka? Azt hiszem azért, mert a film felesleges volt. Akit eddig érdekeltek a képregények ezután is fogják, akiket meg nem, azok is maximum a 3 TPB füzetet veszik meg, ami összegben 7,5e HUF összegért tartalmazza a tizenkét részt. A rendezés okosan nem mert belenyúlni, nem adott semmivel se többet. Plusz, mint már említettem, nem baj azért, ha olvastuk, mert igazán sunyi poénokról maradhatunk le. Ennek ellenére melegen ajánlom, de nem annyira, mint a lapozható verziót.

Brotherhood

Brotherhood (Vértestvérek)

Van ez a baszom nagy ír sztereotípia-kosár, amelyből boldog-boldogtalan igyekszik kicuccolni a még kevésbé megrágcsált maradékot. Na most, ez nem egy szalonképes aktus, mondhatnám kukázik Hollywood, de azért mégis vannak, akik tip-top zacsiba recirkulálnak (The Boondock Saints, Goodfellas, Oz), és hát olyanok is, akiken lötyög a kiguberált tweedzakó. A Brotherhood, egy teljes évad végigszenvedését követően, minden jóindulatom ellenére is ez utóbbi slepp tagja.

Az alapegyenletet látván nem nyúlsz a számológépért. Rhode Island ír kerületének (The Hill) képviseletében Tommy Caffee (Jason Clarke) a páston, aki a politikai szférában munkálkodik övéi megsegítésén. Mivel egy Caffee soh'se elég, höhö, ezért bátyja, a frissen szabadult Michael  (Jason Isaacs) is blokkol a terület beléptető kapuján, de öccsével szemben ő a sötét oldalt választja és bűnöz tovább, ahogyan a sitt előtt is tette. Innentől hihetetlen kreativitás szökken szárba, és bátran olyan kérdések nyomába képes eredni a sztori, mint hogy ki hogyan boldogul; miképpen alakul a legendásan erős ír rokoni szálak fényében az ellentétes oldalakat képviselő fivérek kapcsolata; miféle mid- és late-life problémákkal szembesül a középosztálybeli családi holdudvar; és végül a praktuális (praktikus és aktuális) kérdés: ki is igazából a valódi bűnöző? A csávó, aki dealereket töröl pofán a drogpiac egy-egy szeletéért, vagy öltönyke, akit minden elve ellenére feszt kompromisszumokra kényszerítenek a politika őrlő malomkerekei...

Megértem, ha az egy bekezdésbe zanzásított mesteri szinopszist olvasván félárbocra ereszkednek a The Sopranos szellemét elszántan-romantikázva kutató fanok a Brotherhood érkezésének hírére étert szántó öklei, de higgyük el, ez még mind semmi: a kezdeti lelkesedést követően süllyedésbe kezdő testrészek nem állnak meg a törzzsel bezárt kilencven foknál. Ugyanakkor az ökölbe szorított kéz istenúccse' mögmarad.

Súlytalan helyi faszagyerek dzsipezik vagy húszszor végig a „területet" jelentő két utcán, néha kiszáll, és a két idióta mobjának fejét veri. Nem hiányozhat a tolószékes politikai szuperapó, minden szálak őrzője. A családregények lapjairól elevenedik meg a 'mama', aki két bingó között lenkenénizik, de még nála is irritálóbb a képviselő úr, a fene nagy semmittevésben elkurvuló, agyaszívott neje, aki funkció nélkül tömködi az amúgy is lassú, unalmas epizódok még lassabb és unalmasabb kátyúit. Ebben a miliőben nem is csoda, hogy az egyébként két remek színész játszotta két egészen jó karakter teljesen belesüllyed a szarkupacba: nem két parádés táncos harmonikus előadását látod, hanem az őket körülölelő tömeg kakofón, zagyva burleszkjét.

Füstölő cancel.

The Fall

The Fall (Zuhanás)

Az indiai Tarsem Singhet már a The Cell (A sejt) credit listájánál elrakta memóriájába a vájtszemű. A letisztult, ha összbenyomásában nem is, de színeiben és formavilágában Dalit idéző vizualitás frissítően hatott az egyediségért, különlegességért lobogó nézők falkáira, így joggal vártam, vártuk az újabb dobást. S ki tudja miért, várhattunk rá hat kerek évig.

Jelentem, jót tett emberünknek, hogy Fincherrel járt össze pókerezni péntekenként, mert a korábbi filmjében szétguruló dramaturgia itt végig egyben van. Az 1900-as évek elején, egy Los Angeles-i szanatóriumban vagyunk, ahol egy élénk fantáziával mesélt történet sző érzelmi szálakat a szerelmi csalódását némileg túlreagáló kaszkadőr, és a kórházi folyosókon tébláboló, szárnyaszegett kislány között. A depressziós hősszerelmes által gömbölyített mese viszont nem hétköznapi: a róka benne rabló, a nyuszi dinamittal játszó robbantási szakértő, és Thomas, a gőzmozdony helyett rabszolgákkal hajtott tök-konflis szeli a sivatagi dűnéket. És ha a fikcióból gyúrt magas labdákat a területi vizuálbajnok Tarsem készül lecsapni, akkor jobb nem hogy félreállni, de néhány kilométeres sugarú körzetben konkrétan evakuálni az arra járókat.

 
Performansz

Nincs érzékem hozzá, de nem is tisztem művészetileg megmélyanalizálni a mozi látványvilágát, de azt a laikus is láthatja, hogy a jelképek élénk színekben pompáznak, a cgi-t nélkülöző monumentális tájképek lélegzetelállítóan töltik be a horizontot, és Tarsem valamennyi fantáziabéli jelenete együtt lélegzik a hőséggel, a homokkal, a porral, a vízzel -  az alapelemekkel úgy en bloc. Ő valamiféle naturalista hindu guru, aki egyrészt szeretne látni egy funkciótlan, úszó elefántot, és rohadjon meg, le is nyomja a torkunkon, ugyanakkor finom szimbiózist meditál éter és flóra, érzelem és forma közé. Nem járunk általa Dali galaxisában, de azért helyre kis meteoron ülünk pár(?) parszekkel odébb.

A film konformitása lesz végül a veszte. Kompromisszumokat köt, mert temérdek elégedett nézőt akar sok hithű rajongó helyett. Nem mer belecsapni a durva szürrealitásba, kerüli az elvontat, és rövid asszociációs láncot csörget (huh!). Adja magát az összevetés a Pan's Labyrinth-tel, amihez képest a The Fall steril, szivárványban pompázó plasztik-léggömb. Szép, kedves, gömbölyű lufi.

Bár mi szeretjük a lufikat.

Oz

Oz 

Essünk túl a kötelezőn: 'Oz' az Oswald börtön szlenges rövidítése, Em City pedig egy spéci részleg, ahol kísérleti jelleggel folyamatos kontroll alatt tartják a rabokat, törekedve a faji és vallási egyensúly fenntartására. A kísérleti jelleg talán nem is a legjobb szó, mert medikai felhangja van, legyen inkább egy utópisztikus metódus görcsös tesztelése. A sajátos rekreációnak értelme természetesen nincs - erről az epizódok során csüggesztően sokszor tájékoztatást is kapunk -, viszont nagyszerű keretet nyújt egy olyan hangyafarmmal történő játékra, melyben a parányi állatok többsége kétes értékrendű bűnöző, akik nem restek belemarni az ujjba, mely a terrárium üvegét kocogtatja.

A Tom Fontana által jegyzett kultsorozattal kapcsolatban a naturalizmust, a kegyetlenkedés és a fajtalankodás túlexponált bemutatását szokták elsősorban felhozni, mint egyedi és negatív jegyek, s valóban, a börtönélet realisztikusságára igen nagy hangsúlyt fektettek a készítők. Hogy ez sok vagy éppen elég, az egyéni preferencia kérdése, de ha lehet, tényleg ne hagyjuk, hogy a gyerek kezébe kerüljön. Nem rágógumiból és szteroidokból összefércelt, kalandra építő Prison Break ősről van szó, amely jó ütemérzékű vágásokkal védekezi ki az erőszakot. Nem, az Oz kábelre készült, és tényleg smirgliz: minden második képkockán életükért, szaros hatalmukért küzdő férfiak - jobb esetben csak - végtagjaiból dől a vér, a páratlan snitteken meg kap mindenki, aki arra jár - a társadalom, a politika, és az egész elfuserált emberi faj.

Az 56 epizód több mint tíz fő karaktert mozgat, ami kellően magas szám ahhoz, hogy aktuálisan fókuszba helyezve valamelyiküket, minden rész külön-külön foglalkozzon egy-egy - a témához kapcsolódó - morális kérdéssel. A felvezetéseket szinte kivétel nélkül mindig az egyik rab, Augustus Hill (Harold Perrineau) celebrálja, néhol ötletesen, néhol direkt puritán kollázsokkal, esetenként bevonva a szereplőket is a színpadi előadásba - mely utóbbiért személy szerint ütnék a kézre, hiszen minden távolabb mutató filozófiai tartalom ellenére sem szeretem, ha kizökkentenek a műélvezetből, és a percekkel korábban fejekkel kuglizó monszta' a narratíva béklyójának köszönhetően hirtelen egy törött szárnyú fecskének farigcsál kiságyat. Nagyjából ezzel ki is fújt a negatívumok listája, a pozitív oldalon viszont...

A történet végig kis létszámú gengek konfrontációján alapszik. Mintha egy térkép előtt guggolnánk, ahol a tartományok felett a négerek, az árja testvériség, a latinok, a maffia, vagy éppen a muszlimok birkóznak - vagy inkább irtják egymást. A nagyobb faji, ideológiai, vallási vagy ad- hoc közösségek mellett természetesen kisebb klikkek is jelen vannak, mint például a Hoyt fémjelezte motorosok (Evan Seinfeld, a Biohazard gitárosának interpretációjában), vagy az akváriumban ide-oda cikázó homokosok kevésbé agresszív raja, és persze a szabadúszók is igyekszenek boldogulni sajátos stratégiáikkal. Ez utóbbiak egyébként nem a perifériáról szónokló alkalmi szereplőkként fungálnak: jelenlétük dinamikus és radikális, alapjaiban szabja meg a dramaturgia terepasztalát. Tobias Beechert (Lee Tergesen), az idézőjelesen „semmiért" börtönbe kerülő átlagembert szeretik leginkább a kritikusok a nézőhöz legközelebb álló karakternek kinevezni, s bár magam nem osztom a kitüntetett szerep létjogosultságát, elismerem, hogy Tobias, a maga börtönbeli görög dráma-összest megidéző sorstragédiájával mutatja fel a legkomolyabb jellemfejlődést (ami azért itt-ott recesszióba vált). Az ír O'Reily (Dean Winters), bár nem ennyire nyilvánvalóan, de hasonlóan empatikusra gyúrt karakter, aki inkább az ész, semmint az ököl vonalát képviseli: talleyrandi diplomáciával lavírozgat a frakciók között, mégsem éri a richelieu-i alattomosság vádja - a néző szemszögéből ő egy ír csibész, s nem egy számító kis girnyó. Egy jó sorozat kirostálja mindenki számára a kedvenceket, így nálam teljesen szubjektív módon a sokat megélt Bob Rebadow (George Morfogen) lett a befutó, mint az ezer éves börtönlét kvintesszenciájának organikus hordozója. A nyers hússal elborított vágóhídon semmibe vett, haszontalannak tekintett emberség. Személyében a bölcsesség prototípusát üdvözölhetjük, Oz halk szavú Gandalfját, csak éppen varázserő nélkül; ügyesen beleöltve a közegben elvileg védtelen és életképtelen karakterbe a túléléshez szükséges intelligencia, elegancia, mi több, a rendszeridegen romantika szálait, felöntve a különös elegyet az éltes korból fakadó szentimentalizmussal. Hajrá, Bob!

Fontana nem mindennapi börtönuniverzumot alkotott, s bár jó néhány kötelező sorozat-összetevőt ő is alkalmaz, néhány húzása bicskanyitogatóan konvencióellenes. A főszereplőket, bandavezéreket alkalmasint kíméletlenül szedi ki néhány rész után, van aki meg sem melegedik a priccsen, már gyömöszölik is a fekete zsákba. Nincsenek tabuk, sem pihegő öt percek egy napfényes réten. A jelenetek végig a plexivel (nem ráccsal!) elkerített cellákban, az arénaszerű (nem véletlen) közös placcon, a menzán, esetleg a kondigépek között kapnak helyet, mesterséges fehér neonnal agyonnyalatva, vagy tompa szürkületben a halálsoron, csak hogy a depresszív színskálát a magánzárka éjfeketéje tegye teljessé. Még egy nyomorult, salakkal felszórt, tűzfalakkal körbezárt kerengő sem enged egy friss szippantást az életből, csak a bent létezik és a végtelen háború.

Nem mehetünk el szó nélkül a casting mellett sem. Pazar karakterszínészeket sikerült összegereblyézni, inkább a b-vonalból, a sorozatok hátországából, és ez a húzónév nélküli taktika csak előnyére vált az eposznak. Attól, hogy nem Liam Neeson vagy Bruce Willis kucorog az emeletes ágyon, érezhetően egyensúlyba kerülnek a szereplők. Mely feszített víztükörbe az első pár résszel, a karizmájával vásznat perzselő Jefferson Keane szemrebbenés nélküli kiszórásával, vagy az érinthetetlennek hitt Schibetta-klán perc alatti lenyesegetésével úgy vágja a kiszámíthatatlanság betontömbjét Fontana, hogy pillanatok alatt kiköpöd a sajtos chipset, és tohonya, fellengzős elvárásaidat szépen az alsó polcok egyikébe visszahajtogatva kulturált figyelemmel és fegyelemmel ülsz neki a továbbiaknak. És stílszerűen zabszemmel a seggedben kuporodsz össze, ha Schillinger (J. K. Simmons, linkeltem már elégszer) vagy Adebisi (Adewale Akinnuoye-Agbaje, kegyetlenül jó) jön szembe a folyosón; zavartan hallgatod az elképesztően szuggesztív muszlim vezért, Kareem Said-ot (Eamonn Walker); és persze jót mulatsz a politikai akkordokon, melyek a börtönigazgató Leo Glynn (Ernie Hudson), a kísérlet vezetője, Tim McManus (Terry Kinney), és a természetesen velejéig romlott kormányzó, James Devlin (Zeljko Ivanek) háromszögében visszhangzanak.

Órákig lehetne még sorolni az emlékezetes jeleneteket és szereplőket; ki lehetne térni az alkalmanként a sajátos kontextusban is etikátlannak tűnő heroizált bűnözőkép kérdésére; analizálni lehetne a számos túlélési stratégia hatékonyságának összevetését. De ez mind felesleges. A mű már régóta készen, csak közönségre vár.

Jack Jack

Jack Jack 

Mester Tamás és Zana Zoltán kvaterkázik valami fedett, fal nélküli helyen. Érezhetően semmittevő, lébec a fíling, amolyan filmre vett spontenaitás. 'Bennünk nincs semmi közös, neked a rock kemény, nekem a szabadságról szól' - zengi Tamás, s Zoltán dörmögve replikáza: 'Hát pont ez a jó. A 'zellentétek, meg hogy bumm a fejbe.'. Beveszik még Papp Szabit meg Tóth Tibit, majd lerándulnak valami kecóba whiskyzni, és meghágni a múzsákat.

Habár bratyizósan i-zem a keresztneveket, fogalmam sincs „magyar zeneileg" kik ezek az emberek. A négy alkotótól szumma 1,5 számot, ha hallottam. Ez nem művészetük kritikája, csak amolyan gyónás részemről, a tárgy beszűkült ismeretének elismerése. Viszont lehetne-e ezáltal filmkritikus ennél autentikusabb? Lehetne-e elemezni egy hazai zenészekből összerakott instant - megkockáztatom, nem annyira médiakurva - gruppa rendezett, szervezett házi videóját hermetikusabban elzárt világból? Nem bizony. Önöknek megint orbitális szerencséjük van: a zene szubjektív véleményezése a küszöbön vinnyoghat csak.

Azt azért ravaszul megsejtettem, hogy szeszt kell vennem magamhoz a magasabb műélvezet érdekében, hiszen a félrészeg faszkodás csak hasonló, húsz fok alatti szögből az igazi. A hirtelen szerveződött csapat ugyanis reality show-ra veszi a figurát, a mozi első fele bruttó négy akkordot ha fel tud mutatni, ellenben a köjál kiszáll a piaszag miatt. Rövidke blokkokban váltják egymást a huncut konfrontációk - hiszen so-so barátokról van szó -; mindenki individuum, mindenki karakter, mindenki képvisel egy szeletke szerethetőséget, és ez utóbbi azért nem hátrány. A jelenetek ügyesen összerakottak, van köztük impro és instruált, de nem lóg ki a lóláb, egységes, gördülékeny a cucc. A direktori túlkapásokat (pl. elszabadult mólón akusztikgitározó rockerek) lekerekítik a kifejezetten ötletes megoldások (pl. a nem rejtegetett másnapok), a korty általában harmonikus, s ha nem is selymes, a karctól is méterek választják el. Még a dramaturgiai kellékként berángatott, tökéletesen súlytalan pszichológusnő is belesimul az anyagba, hiszen minimális célját, a privát, bensőséges, megnyíló beszélgetések kierőszakolását kábé eléri, ugyanakkor funkciója lehetséges felső amplitúdójától jóval elmaradva se nem irányítja, se nem szembesíti a pacienseket véleményükkel. A szakmailag fél-kompetens hölgy egyébként a casting csúcsa, miszerint tökéletesen hívja tetemre a megidézett rockerszellem egyik alaptézisét: ha nem akarod ingyen megbaszni, hagyd, viszont ha jól megfizetnek, nyugodtan beszélgess vele...

A szereplők egyébként nagyjából hozzák a róluk kialakult képet. Zoltán, a nép egyszerű gyermeke tiszta szívű ösztönlény. Tamás, állát tenyerébe helyező spirituális gondolkodó, erős túlspilázási hajlammal, ettől eltekintve viszont nem buta gyerek. A hebegő-habogó Szabolcs, az esendő kuka törpe, szeretnivaló mókamester, aki poénjai felét, ha benn tartaná, jobban járnánk. S végül misztikman, a szófukar, céltudatos, tűprofi Tibor, aki négy konténer sóval beborítva is ízetlenebb, mint egy kanna desztillált víz.

Nem létezik, hogy ilyen promóval nem vagy kíváncsi rájuk...

Killshot

Killshot

Bevallom felkaptam a fejem a Killshotra. A Brick című film óta figyelem Joseph Gordon-Levitt pályafutását, mert akkorát alakított benne. Ezen kívül szeretem a visszatérőket, és Mickey Rourke nyilvánvalóan ebbe a kategóriába tartozik. Diane Lane, Thomas Jane, Rosario Dawson kifejezetten impozánsá tették a listát, a trailer sokat ígért, és reméltem, hogy végre remek kis akciófilmben lehet részem. Sajnos, ahogy a neve is mutatja nem pazarolta a töltényeket, messze kevesebb golyó repült, mint ami pörgőssé tehette volna. Sejthettem volna, hogy ez lesz, hiszen ízig vérig Elmore Leonard írás.

Úgy indul az egész, mint egy Coen film, rögtön a Fargó ugrott be, lévén mindenütt hó és hideg, olyannyira, hogy a sztori maga is szivatóval indul. Hamar kiderül, hogy nem kell 160-as IQ-tól tartani senki részéről, még a főszereplő Mickey is orbitális hibákat vét, bár őt amúgy is körbelengi valami éteri halálvágy. Ettől az emberek idegesítővé válnak, főleg mert az alapötlet túl van sújkolva: aki látta az arcodat, az nem maradhat életben!

Itt van a nagy kérdőjel bennem. Hiszen mint egy dalban, ott van a postás, a gázos, a díjbeszedő, a házmester, a fia és a kéményseprő, és mind golyót kap a fejébe. Maga a mennyiség teszi valahol komolytalanná a dolgot, mégis a film legerőteljesebb része, hogy a kivégzések egyáltalán nincsenek elsunyizva. Igenis minden halál meg tud érinteni, minden golyón van egy név, és kapunk időt, hogy elborzadjunk az összes gyilkosságon.

A vége csavar, inkább egy lassítós kanyar, mint egy igazi U-Turn, aki abban reménykedik, csalódni fog. Ellenben vannak lengén öltözött lányok, akik - nem hittem el, hogy valaha is ezt fogom mondani - rontanak a hangulaton. A kevesebb mellbimbó néha több esete forog fenn.

Talán a 6 pont kicsit szigorú, de mindig így állok hozzá, ha valamiben benne volt a lehetőség a nagyságra, mégis  hagyta azt elmenni. Esetünkben még nem is azon vagyok kiakadva, hogy mennyi logikátlanságot művelnek a szereplők, hanem hogy ezek a törött mozaikdarabkák a végére is csak valami korai Picasso képpé állnak össze. A néző pedig ott marad a kérdéssel, hogy ennyi? Ennyi.

A Guide to Recognizing Your Saints

A Guide to Recognizing Your Saints (Őrangyallal, védtelenül)

Talán az én szentjeim is közrejátszottak abban, hogy hosszú ideig elfeledkeztem Dito Montiel önéletrajzi ihletettségű mozijáról, pedig amióta tudom, hogy létezik, fenem rá a fogam. Már eleve a cím pazar, megfogja az embert, úgyhogy küldeném a szokásos szóvirágokat a magyar fordítónak, amiért úgy érezte, joga van öncélúan interpretálnia, kiherélnie az eredetit. Mert a cím jelen esetben tökéletes, egysoros szinopszisa az alkotásnak, ellentétben az erőltetett, kontár magyarítással.

A tinédzser Dito (Shia LaBeouf) életébe kapcsolódunk be, a helyszín New York, a nyolcvanas évek. Erről a már harminc feletti önmaga (Robert Downey Jr.) flashbackjeiből értesülünk, aki sikeres íróként tér vissza Kaliforniából, anyja hívására. Megérkezvén, az ismerős helyeket végigjárva, egykori barátaival, ismerőseivel beszélgetve rajzolódik ki gyermekkora, és ébred rá azokra a sorsfordító tényezőkre, melyeket akkor, és ott nem ismert, nem ismerhetett fel. Őrangyalai ennyi idő után alakot öltenek. Vagyunk így mi is néha, valljuk be.

A baj csak az, hogy a kulcsjelenetek közé cukros vizet sikerült tölteni. Azt a Bronxi mesében már láttuk, milyen a tűzfalak közötti és lépcsőfeljárók előtti, utcán zajló élet, ahol a galeri védelmének langyosában a fiatal hasonul, alkalmazkodik, és folyamatosan feladja identitását. Itt ugyanerről van szó, a maszkulin Antonio (Channing Tatum) vadkanként szántja a betont, kéretlenül is osztja társainak a segítséget, és sodorja magával azt, aki nem elég bátor kiszállni. És ez rendben is lenne, ha ugyanezt, ugyanezen díszlet előtt nem adta volna már elő egy másik társulat, ráadásul pont annak a Chazz Palminterinek az írása alapján, aki itt a kemény vonalas apa figuráját viszi. Kétségtelenül elfér a piacon De Niro rendezésének egy maffiát nélkülöző, valóságszagúbb verziója is, pláne, ha azt az élet írta, a megvalósításban viszont itt érezhetően tetten érhető a rutintalanság, és az a fajta dialógusbeli szájbarágás, ami a prózában már jártas, képileg viszont még tapasztalatlan rendezők sajátossága.

Próbálkozásnak egyébként nem vészes az anyag, Dito Montiel nem tehetségtelen rendező. A sztori, az akkori sorsok önmagukkal történő, évekkel későbbi szembesítése tanulságos játék. A történet kerek, és kellően szentimentális ahhoz, hogy rögzüljön, ne adj isten közös metszetet találjon a néző emlékeivel. Az éra, a downtown meg az a szemétdomb, ahol könnyen a felszínre kerül egy-egy aranykrajcár. Montiel 2009-es filmje, a Fighting megint Channing Tatumot mozgatja, mint street fightert. Tán spin-off? :)

The Proposition

The Proposition (Az ajánlat)

Dögwestern. A görcsös, kemény fapadlóra pergő vér tompa, ritmikus kopogása. Az elhullott élőlények lecsupaszított csontjáról a még élők cserzett bőrére rajzó legyek autentikus dünnyögése. Az ostor suhogójából kifacsart éjfekete vér homokba puffanó, elfojtott csobogása. Ez Ausztrália, kedves erre tévedő, és ez az ausztrál western. S ha fogékony rá, szép, takaros megtaposásban lehet része általa.

A sztori egy képeslapra ráfér. A rosszarcú pribék verbális atrocitások permetében, finoman instruálja Charlie Burns-t, hogy amennyiben kilenc napon belül, karácsonyra nem gurigatja a börtön küszöbére idősebb testvérét, Arthur Burns-t, a kölyök fivér, Mike a bitófán végzi. Igen, ez egy ilyen család. És ez az címben jelzett ajánlat, hess, mindenki mehet a dolgára. S míg Charlie a meglelt, bujkáló bátyja mellett épülget fel a sérüléséből, a már említett, brit patrióta fogdmeg, Stanley kapitány otthon jellemfejlődik, a tüskés-bozótos kisvárosi miliő közepette. Végül a sorsok klasszikus katarzisban eszkalálódnak - vagyis mindenki egyszerre lesz azon a helyen, amely alapjáraton nem bírja a terhelést, és összeomlik. Hull a kavics, hull a kő.

  Már az első jelenet jelzi, aranyrögre bukkantunk 

Szikár, szívós anyag ez, tele bűzzel, vérrel és izzadtsággal, egy izgalmas vidékről, ahol a zsánert új alapokra lehetett helyezni, ír stichtet, angol felsőbbrendűséget malterozva a már éltes, megszáradt talpfák közé. Minimális marketingérzékkel a dvd-hez ásványvizet kellene csomagolni, mert mind a fülledt látvány, mind a szenny igényelné. S miközben John Hillcoat vérben-verejtékben fürdő vizualitása húsba vágóan naturális és sokkoló, az éra morális normái hasonló nyersességgel és brutálissal tartják vele a lépést. Amitől a kerek egész nyomasztó és gyönyörű.  

Sok jó ember, ha összejön, ugye. Aki olvasott Nick Cave-től, az kábé tudja, hogy csak zenét szerezni tud jobban, mint írni. A kettő együtt viszont katartikus élmény; nincs mese, a faszit valami ensz-engedéllyel be kell zárni, és futószalagon gyártatni vele a szkripteket és a filmzenéket. Bocs, Nick, közérdek. Guy Pearce-ről is csak szuperlatívuszokban, a Memento után a második ordas kultba taknyol bele főszereplőként, kicsit sok az egybeesés. Még Ray Winstone-t tapsoljuk vissza, a csávó hangja kipöcköli a fűmagot a szikes ausztrál talajból, játéka pedig egészen kivételes. Jó anyag, jó gárda, zseniális zene. Jegyzeteljenek, ez itt a siker receptje.

The Oxford Murders

The Oxford Murders 

Az Oxford Murders sokat ígért. Adott volt Álex de la Iglesia, aki nem áll rosszul tehetséggel; Oxford, mint patinás helyszín, középkori miliő, a maga zárt egyetemi közösségével; és John Hurt, aki szerep szerint a tudomány, közelebbről a matematika Yodájaként parancsol az erőnek, s végtelen intelligenciával göngyölíti fel a sith sorozatgyilkos rejtélyét. Aztán kisüt a film a felhők közül, és olvadni kezdenek a jégszobrok.

Transzcendens, spirituális multitaknyokból elég jól állunk. Aki a ligában akar indulni, össze kell szednie magát: napjainkban tetőző genetikai árja-projektek és titokban a világot irányító intellektuális vallási szervezetek húznak szerelést a vendégöltözőben, s aki a nevezésig el is jut, máris rajta a billog - érdeme nem alanyi, hanem az előbbi erők akarata. Puff neki. Ám a nehéz sorsolás ellenére is hiányolom az OM-ből annak a nyilvánvaló lehetőségnek a kiaknázását, amit a zászlajára tűzött: a legegzaktabb tudomány hátországával sikerül a lestrapált, nézőkonform Fibonacci sorozatot mantráznia úton-útfélen, s amikor lehetőség nyílik a tárgy - jelen kontextusban - mitikus figurájának felépítésére (Arthur Seldom), a kidolgozás az erős kezdést követően randa kommerszbe szalad, s homályos filozófiai humbugra és kriminálpszichológiai vakrepülésekre korlátozódik. A szögegyenes matematikát vásári ripacskodásba fojtják legalázatosabb szolgái.

Nem kell megijedni, a film első öt percénél sem vagyunk. Az egyértelműen direktori hatáskörnek számító hangulatteremtés és karakter-kidolgozás méretes ziccereinek elpuskázása ellenére is stabil az alap, de sajna az ódon falak között kószáló szabadkőműves szellem álmában fordul csak egyet a palackban, kijönni baszik, így a thriller egy egyszerű egyenlet marad, s nem kap bukét, köntöst, míves retorikai spirálfrízt ahhoz, hogy klasszikus Obádovics példa legyen.

A nem megvalósított lehetőségek szemet szúró hiányától, és az elkent atmoszférától eltekintve viszont teljesen patent kis thrillerről van itten szó: zsánersablonnal adagolt, figyelmet megosztó gyanúsítottak, hektikus érzelmi amplitúdójú nőstények, és a Holmes fölé kerekedő Watson rézmetszete váltogatja a színeket, miközben Iglesia egy mindig csemegének számító tracking shottal szórakoztatja a nagyérdeműt. A csajszik játéka teljesen rendben, Hurt pedig a vérszegény karakteréből is kompenzálja Frodo galaktikus méretű szemmeregetéseit, úgyhogy pluszban az aktori függvény is, hehe. A csavart követő csavarkövető csavar pedig végképp eloszlatja a kételyt: nem rossz az amit látunk, de nem matematikai értelemben nem is páratlan.