Brotherhood

Brotherhood (Vértestvérek)

Van ez a baszom nagy ír sztereotípia-kosár, amelyből boldog-boldogtalan igyekszik kicuccolni a még kevésbé megrágcsált maradékot. Na most, ez nem egy szalonképes aktus, mondhatnám kukázik Hollywood, de azért mégis vannak, akik tip-top zacsiba recirkulálnak (The Boondock Saints, Goodfellas, Oz), és hát olyanok is, akiken lötyög a kiguberált tweedzakó. A Brotherhood, egy teljes évad végigszenvedését követően, minden jóindulatom ellenére is ez utóbbi slepp tagja.

Az alapegyenletet látván nem nyúlsz a számológépért. Rhode Island ír kerületének (The Hill) képviseletében Tommy Caffee (Jason Clarke) a páston, aki a politikai szférában munkálkodik övéi megsegítésén. Mivel egy Caffee soh'se elég, höhö, ezért bátyja, a frissen szabadult Michael  (Jason Isaacs) is blokkol a terület beléptető kapuján, de öccsével szemben ő a sötét oldalt választja és bűnöz tovább, ahogyan a sitt előtt is tette. Innentől hihetetlen kreativitás szökken szárba, és bátran olyan kérdések nyomába képes eredni a sztori, mint hogy ki hogyan boldogul; miképpen alakul a legendásan erős ír rokoni szálak fényében az ellentétes oldalakat képviselő fivérek kapcsolata; miféle mid- és late-life problémákkal szembesül a középosztálybeli családi holdudvar; és végül a praktuális (praktikus és aktuális) kérdés: ki is igazából a valódi bűnöző? A csávó, aki dealereket töröl pofán a drogpiac egy-egy szeletéért, vagy öltönyke, akit minden elve ellenére feszt kompromisszumokra kényszerítenek a politika őrlő malomkerekei...

Megértem, ha az egy bekezdésbe zanzásított mesteri szinopszist olvasván félárbocra ereszkednek a The Sopranos szellemét elszántan-romantikázva kutató fanok a Brotherhood érkezésének hírére étert szántó öklei, de higgyük el, ez még mind semmi: a kezdeti lelkesedést követően süllyedésbe kezdő testrészek nem állnak meg a törzzsel bezárt kilencven foknál. Ugyanakkor az ökölbe szorított kéz istenúccse' mögmarad.

Súlytalan helyi faszagyerek dzsipezik vagy húszszor végig a „területet" jelentő két utcán, néha kiszáll, és a két idióta mobjának fejét veri. Nem hiányozhat a tolószékes politikai szuperapó, minden szálak őrzője. A családregények lapjairól elevenedik meg a 'mama', aki két bingó között lenkenénizik, de még nála is irritálóbb a képviselő úr, a fene nagy semmittevésben elkurvuló, agyaszívott neje, aki funkció nélkül tömködi az amúgy is lassú, unalmas epizódok még lassabb és unalmasabb kátyúit. Ebben a miliőben nem is csoda, hogy az egyébként két remek színész játszotta két egészen jó karakter teljesen belesüllyed a szarkupacba: nem két parádés táncos harmonikus előadását látod, hanem az őket körülölelő tömeg kakofón, zagyva burleszkjét.

Füstölő cancel.

The Fall

The Fall (Zuhanás)

Az indiai Tarsem Singhet már a The Cell (A sejt) credit listájánál elrakta memóriájába a vájtszemű. A letisztult, ha összbenyomásában nem is, de színeiben és formavilágában Dalit idéző vizualitás frissítően hatott az egyediségért, különlegességért lobogó nézők falkáira, így joggal vártam, vártuk az újabb dobást. S ki tudja miért, várhattunk rá hat kerek évig.

Jelentem, jót tett emberünknek, hogy Fincherrel járt össze pókerezni péntekenként, mert a korábbi filmjében szétguruló dramaturgia itt végig egyben van. Az 1900-as évek elején, egy Los Angeles-i szanatóriumban vagyunk, ahol egy élénk fantáziával mesélt történet sző érzelmi szálakat a szerelmi csalódását némileg túlreagáló kaszkadőr, és a kórházi folyosókon tébláboló, szárnyaszegett kislány között. A depressziós hősszerelmes által gömbölyített mese viszont nem hétköznapi: a róka benne rabló, a nyuszi dinamittal játszó robbantási szakértő, és Thomas, a gőzmozdony helyett rabszolgákkal hajtott tök-konflis szeli a sivatagi dűnéket. És ha a fikcióból gyúrt magas labdákat a területi vizuálbajnok Tarsem készül lecsapni, akkor jobb nem hogy félreállni, de néhány kilométeres sugarú körzetben konkrétan evakuálni az arra járókat.

 
Performansz

Nincs érzékem hozzá, de nem is tisztem művészetileg megmélyanalizálni a mozi látványvilágát, de azt a laikus is láthatja, hogy a jelképek élénk színekben pompáznak, a cgi-t nélkülöző monumentális tájképek lélegzetelállítóan töltik be a horizontot, és Tarsem valamennyi fantáziabéli jelenete együtt lélegzik a hőséggel, a homokkal, a porral, a vízzel -  az alapelemekkel úgy en bloc. Ő valamiféle naturalista hindu guru, aki egyrészt szeretne látni egy funkciótlan, úszó elefántot, és rohadjon meg, le is nyomja a torkunkon, ugyanakkor finom szimbiózist meditál éter és flóra, érzelem és forma közé. Nem járunk általa Dali galaxisában, de azért helyre kis meteoron ülünk pár(?) parszekkel odébb.

A film konformitása lesz végül a veszte. Kompromisszumokat köt, mert temérdek elégedett nézőt akar sok hithű rajongó helyett. Nem mer belecsapni a durva szürrealitásba, kerüli az elvontat, és rövid asszociációs láncot csörget (huh!). Adja magát az összevetés a Pan's Labyrinth-tel, amihez képest a The Fall steril, szivárványban pompázó plasztik-léggömb. Szép, kedves, gömbölyű lufi.

Bár mi szeretjük a lufikat.

A Guide to Recognizing Your Saints

A Guide to Recognizing Your Saints (Őrangyallal, védtelenül)

Talán az én szentjeim is közrejátszottak abban, hogy hosszú ideig elfeledkeztem Dito Montiel önéletrajzi ihletettségű mozijáról, pedig amióta tudom, hogy létezik, fenem rá a fogam. Már eleve a cím pazar, megfogja az embert, úgyhogy küldeném a szokásos szóvirágokat a magyar fordítónak, amiért úgy érezte, joga van öncélúan interpretálnia, kiherélnie az eredetit. Mert a cím jelen esetben tökéletes, egysoros szinopszisa az alkotásnak, ellentétben az erőltetett, kontár magyarítással.

A tinédzser Dito (Shia LaBeouf) életébe kapcsolódunk be, a helyszín New York, a nyolcvanas évek. Erről a már harminc feletti önmaga (Robert Downey Jr.) flashbackjeiből értesülünk, aki sikeres íróként tér vissza Kaliforniából, anyja hívására. Megérkezvén, az ismerős helyeket végigjárva, egykori barátaival, ismerőseivel beszélgetve rajzolódik ki gyermekkora, és ébred rá azokra a sorsfordító tényezőkre, melyeket akkor, és ott nem ismert, nem ismerhetett fel. Őrangyalai ennyi idő után alakot öltenek. Vagyunk így mi is néha, valljuk be.

A baj csak az, hogy a kulcsjelenetek közé cukros vizet sikerült tölteni. Azt a Bronxi mesében már láttuk, milyen a tűzfalak közötti és lépcsőfeljárók előtti, utcán zajló élet, ahol a galeri védelmének langyosában a fiatal hasonul, alkalmazkodik, és folyamatosan feladja identitását. Itt ugyanerről van szó, a maszkulin Antonio (Channing Tatum) vadkanként szántja a betont, kéretlenül is osztja társainak a segítséget, és sodorja magával azt, aki nem elég bátor kiszállni. És ez rendben is lenne, ha ugyanezt, ugyanezen díszlet előtt nem adta volna már elő egy másik társulat, ráadásul pont annak a Chazz Palminterinek az írása alapján, aki itt a kemény vonalas apa figuráját viszi. Kétségtelenül elfér a piacon De Niro rendezésének egy maffiát nélkülöző, valóságszagúbb verziója is, pláne, ha azt az élet írta, a megvalósításban viszont itt érezhetően tetten érhető a rutintalanság, és az a fajta dialógusbeli szájbarágás, ami a prózában már jártas, képileg viszont még tapasztalatlan rendezők sajátossága.

Próbálkozásnak egyébként nem vészes az anyag, Dito Montiel nem tehetségtelen rendező. A sztori, az akkori sorsok önmagukkal történő, évekkel későbbi szembesítése tanulságos játék. A történet kerek, és kellően szentimentális ahhoz, hogy rögzüljön, ne adj isten közös metszetet találjon a néző emlékeivel. Az éra, a downtown meg az a szemétdomb, ahol könnyen a felszínre kerül egy-egy aranykrajcár. Montiel 2009-es filmje, a Fighting megint Channing Tatumot mozgatja, mint street fightert. Tán spin-off? :)

A Good Year

A Good Year (Bor, mámor, Provence)

Ridley Scott lesz a legtöbbet megmetaforázott rendezőm. Volt ő már az 1-0-kal folyamatosan bajnok Bayern, vagy a nem túl összetett, de biztos színvonalat szállító menzás brassói, és a rossz hír az, kedveseim, hogy most sem ússzák meg a film témájával kompatibilis, frappáns hasonlatot.

Általában minden pincészet úgy lövi be a szortimentjét, hogy a termékpiramisa aljába olcsóbb, de minőségi bort palackoz. A topon természetesen a csúcsküvék és a hangzatos, latin nevű fajtaborok trónolnak, ám ha valódi keresztmetszetre vagyunk kíváncsiak, akkor célozzuk csak be a középkategória tetejét, és kóstolgassunk onnan. Lefordítva a példát a hollywoodi rendezők halmazára, Ridley Scott ez utóbbi divízió, még akkor is, ha a Bor, mámor, Provence dugós, döglött, napon felejtett - tehát nyugodtan vitessük csak vissza a pincérrel.

Russell Crowe nagymenő tőzsdebubus, aki annyira kidolgozatlan és összefércelt, hogy a tégla-mobilos Gekko felzabálná reggelire. Meg amúgy is. Egy üzleti stiklijének köszönhetően aztán egy hétre kint ragad a frissen megörökölt francia chateau-jában, amit elvileg csak eladni érkezett, így kénytelen szerelembe esni, meg párás-csillogó szemmel ráébredni, mekkora műanyag szarkupacban tengette eddigi életét a provence-i naplementéhez képest. Urbanizáció vs. vidék, majdnem lehetetlen nem giccsbe vinni.

 
Legalább egyvalaki élvezte a filmet 

Jómagam a szentimentalizmusommal még kifejezetten jól bírom az ilyesmit, csak hát Scottie eldönthette volna, mire is akar fókuszálni, mert ez a mindenbe belekapunk egy parányt a lehető legrosszabb stratégia. Alapból ott a bor, amiről gyorsan kiderül, hogy csak kellék, és érdeme is csak annyi, hogy gazdatestének leveléről éppen ideális szögben pattannak a fotonok (szép a napsütötte dűlő, na). Aztán bekatyvaszol a jóbőr kuzin, némi vérfertőzési stichtet szórva a lanyha sztorira, de nem, kihúzva, inkább jöjjön Marion Cotillard, akiből villám kézzel alapjáratú romkom figurát instruál a főnök, és a végén már azt várod, hogy az összes rajzfilmfigura egyszerre perdül táncra egy harmincas évekbeli, andalító frank sanzonra. Ami egyébként növelné a színvonalat, helyette viszont Smartba gyömöszölt gladiátor, és a terroir-t majdhogynem a kocsibejáróról felkapott díszkaviccsal magyarázó vincellér a jussunk. És hát ezért tényleg jár a bazdmeg.

Ha valaki tud jó boros filmet, az szóljon alkalomadtán, mert csak bohóckodok ezekkel a szarokkal.

The Lost Room

The Lost Room (Az elveszett szoba)

Milyen univerzum építhető fel egy 100 forintos bolt alsó polcának készletéből? Ha valóban kíváncsi vagy rá és érdekel a szinte minden nap felbukkanó kérdéssel birkózó válaszok legjobbika, ne keress tovább, a TLR a Te barátod. És kapsz mellé egy ostyából készült sörnyitót is, mely alkotóelemeire bontja a hangyasavat *kacsint*.

Egy felbukkanó szobakulcs keresztezi Joe Miller nyomozó útját (Peter Krause), aki egészen addig csak hűzik meg házik annak spéci képességeit látván, mígnem sikeresen be nem szippantatja egy másik dimenzióval a lányát - így manifesztálván tenmagát a dramaturgiai középpontban tespedő szent kveszt szenvedő alanyává. Bassza meg, mondja ekkor, majd nyakába veszi a teret, az időt, meg a dögcéduláját, és nekilát felgöngyölíteni a kontínumot. A különböző középgagyi, ugyanakkor mégis valamiféle kellemes melegséget, vagy mit árasztó CGI-k árnyékában aztán feltárul lostroomfölde szíp világa, melyben két szekta aprítja egymást, próféták és kereskedők lehelnek misztikus sorokat az evangéliumhoz, és gránit keménységű üzletemberek motivációi bizonyulnak meglepően emberieknek. Csak arra ügyelj, hogy egy-egy köddé oszló titkot látva, fejbe ne csapd magad egy buszjeggyel...

Két, manapság ritka dolgot képes felvonultatni a sorozat: ötletesség fillérekből, és emészthető hossz. Előbbi különösen bájos, hiszen pontosan azt az antibayizmust hirdeti és bizonyítja, amely a pénz szellemre konvertálhatóságát kérdőjelezi meg; utóbbi meg már-már vállalhatatlan sallert oszt le a profitorientált produceri brancsnak: itt és ebben bizony pénz maradt, tekintve, hogy a felépített - néha absztrakt humort sem nélkülöző - világ simán elbírt volna egy hosszabb lélegzetvételű történetet is. A magam részéről ugyanakkor mégis méretes pacsi az alkotóknak, amiért merték minire venni az anyagot, megfosztva minket a sótlan rétestésztává nyúlás kockázatának kellemetlen izgalmától. Inkább egy pohárka nemes burgundi, mint két liter pillés-tablettás ezerjó.

A sorozat az AXN-en fut, nyilván beteg időben.

Southland Tales

Southland Tales

Most tényleg. Állsz a kurva jó Donnie Darkoddal a hónod alatt a publikum előtt, és halkulni kezd a taps. Már csak néhány rebellis tenyérsziget hallatszik, nyilván a rokonok. Aztán a néma csönd. Mondani kéne valamit, valami baromi frappánsat, amiből kiviláglik, nem nyúltad a sztorit, és nem is egyszeri a villámcsapás, amitől ez pottyant ki a fejedből, egyenesen a producerek mahagónijára. Mert egy ilyen kult után egy decens thank you kevés. Egy kényelmes, sallangmentes köszönetnyilvánítás túl módos. Viszont előrángatni a Southland Tales-t, és a tömegbe spriccelni vele: nos, ez a tökösség védjegye. Vagy az őrültségé. Richard Kelly mindkét kategória. Egy istenverte géniusz, aki mázlinkra nem a kvantummechanikában önmegvalósít, hanem moziban utazik.

Pedig pacsirtafüttyös, langyos, tavaszi szombat reggeleken (értsd: jobb napjaimon) is a dr. Materazzi által tökélyre fejlesztett ágyékrúgással kezelném azt a direktort, aki egy betű előtanulmányt is megkíván mozija megértéséhez, viszont Kelly csodája az az egy ezrelék, ami megéri a vesződséget. A ST ugyanis egy hat fejezetből álló történet utolsó három chapter-ét mutatja be, s mivel idő hiányában szűkmarkúan méri a flashbackeket, nem lesz elég egy eszpresszó és az alpesi források tisztaságával vetekedő kristálytiszta koncentráció. A koncepció megértése jelen esetben nem logika kérdése: egész egyszerűen ez egy ilyen film. Vagy elolvasod a projekt felett bábáskodó Kevin Smith (szerepel a filmben is) által megjelentetett első három részt képregényben, vagy átrágod magad ezen; viszont hülye vagy, ha ezt az anyagot hagyod lustaságból elveszni, nem állunk ám remekművekből olyan hajde faszán, hogy válogassunk... Ez meg még a legjobbak fülit is megpöcköli.

Na, most, hogy így behype-oltam, valamit a filmről is: Southland Kalifornia déli része, itt robogunk a világvége felé, de Douglas Adams vendéglője helyett most egy Zeppelinre (!!!) szól a jegyünk. Persze előzményként kirobban a harmadik világháború; a 9/11-et követő terrorizmusellenes reflex elnagyolt bátyjaként megjelenik az orwelli nagy testvér (aktuálisan USIdent Kft.); és ez ellen persze lázad néhány sejtekbe tömörülő szabadságjogi gruppa (pl. neo-marxisták - de, tényleg, ez a nevük nekijük :). Hogy a fikció még valósághűbb színezetet kapjon, stílszerűen elfogy az olaj, és a helyébe lépő új energiaforrás megteremtője, Baron Von Westphalen a dubai seggvakarókhoz hasonlóan monopóliumában fetrengve fű alatt szintén a világuralomra tör. És véletlenül tényleg ő az Antikrisztus.

Erre a játszótérre kergeti ki első blikkre torz, valójában végtelen precizitással megkomponált karaktereit Kelly. A molyrágta agyú filmsztárt, az ambiciózus pornószínésznőt, két különös kapcsolatban lévő iraki veteránt, egy fizimiskájában is az ifjabb Bushra hajazó elnökjelöltet, és a hegylakót, jégkrémes-kocsiban. Meg persze a kismillió pókot a falon, akik munícióval látják el a dramaturgiát a történet bonyolításában, ugyanakkor odapattintanak ostorukkal a mozinak bármikor, amikor az megpróbálna leülni. Ennek köszönhetően a film még szarni is katonás vigyázban szarik.

A töménytelen karikírozott szereplő ugyanis nem kisebb darabot visz színre, mint a Jelenések könyvének korunkra adaptált változatát. Apokalipszisestül, Messiásostul. Nem útvesztőkön áthúzott asszociációkkal - hiszen Mária Magdolna, mint pornós és lokálceleb, vagy a republikánus elnökjelölt és sleppje, mint az Antikrisztus bábjai nem meredek helyettesítések -, de azért itt-ott kellemesen megborult megfeleltetésekkel (Jézus fehér lova, mint family frostnak álcázott mozgó-fegyver-butik), melyek absztrakt volta könnyedén elveszi a felületes néző kedvét. Ezt fejeli meg a dramaturgia, mely a történetet az első filmkocka előtt falhoz bassza, majd a millió mozaikból kéjesen rakosgatja össze azt ismét - és hogy az akadálypálya kompakt legyen, teljes fegyverzetben jelen Kelly kedvenc múltba- és jövőbelátása is, megfűszerezve némi transzcendens jelenléttel, de a kártyaasztalhoz húzza majd székét a kémia, a filozófia és természetesen a vallás is. S miközben a sztori tökéletes ívét leíró jelenetek futószalagon dolgoztatják az agyat, háttérzeneként pikírt társadalomkritika, szügyig cinizmusba mártott dialógusok, és apró gegek százai szórakoztatják az erre fogékonyakat. Akik szép lassan ráébredhetnek: a filmvilág legnagyobb bazárjának közepén állnak, ahol a milliárd színben pompázó standokon árult valamennyi portéka friss és minőségi, és mindenki csak saját magát okolhatja, ha rest végigkóstolni az ínycsiklandozó piaci étlapot. Ordasul megéri.

Richard Kelly meg official szuperrendező. Sőt, több annál: egy fiatal polihisztor, akinek esze, keze és elképesztő filmes tehetsége van ahhoz, hogy korunkban ritka 100 % sűrűségű értéket állítson elő. Aki kellően bátor ahhoz, hogy pofátlanul üzenjen a castinggal; akinek evidencia, hogy Timberlake-kel The Killerst énekeltet, és egy Moby-t vesz rá a score-ra (amely egyébként zseniális!); aki teleszarja a nagyarcú kritikusok és a butaarcú közönség fanyalgását, és karrierjét teszi kockára azzal, hogy mérföldekre elkerüli a kommerszet.

Vajon meddig tolerálja még ezt az ostoba közízlés?

30 Rock

30 Rock

Amondó vagyok, a boldogsághoz ha önmagában nem is elég, azért egy fárasztó nap nyugisan a múlt kupacába pöcköléséhez nem szükséges megszámlálhatatlanul sok, vagy elérhetetlen dolog: legyen kartávolságban fél lityó száraz fehérbor, egy palack szóda, és egy valamirevaló sitcom. Az első kettőt rátok bízom, az utóbbira viszont íme egy egészen kellemes darab.

Saturday Night Live ügyben nem osztom az észt, ez a Junkie asztala, és megemlíteni is csak azért bátorkodom, mert a 30 Rock gárdájának jelentős része onnan dobbantott úgy kábé 2006 vége környékén. Távozásukkal állítólag az SNL veszített is varázsából, de nekünk nem éri meg búslakodni: mint értekezésünk címben is jól megvizuálható tárgya jelzi, a nemi szerv jó oldalán állunk, és a nagy tréfacsináló Tina Fey a mi fülünkbe potyogtatja majd poénkáit. Ő ugyanis az alkotás szíve-lelke: ír, főt szerepel, kávét főz.

És a csaj elég dörzsölten elegyíti a kommerszet az elvonttal, a helyzetkomikumot a jellemből fakadó humorral, az amerikai kultúrában ficánkoló jenki szóvicceket a komolyabb asszociációt igénylő intelligens slukkokkal - mely utóbbiakért undorítóan öntelt 'mi értjük' high five a messzi távolból, az államokbeli nézettség ugyanis nem igényelné őket. Mert van bőven, ami alapjáraton is elkerregtetné a motort: egy SNL-szerű show kulisszák mögött nyűglődő és éppen egymás agyára menő szereplői; vitriolba mártott, mega-lúzerfejű szkriptorok, kreatívnak hitt munkájuk minden felsőbbrendűségével; és az egész brancs minden problémáját a 37-es topánkájában hurcibáló középvezető, Fey, oh pardon, Liz Lemon.

Nem mondom, hogy első szippantásra levisz majd alfába az anyag: picit szokni kell, hagyni, hogy udvaroljon, virágot vegyen, elandalítson. Mert van néhány kifejezetten irritáló húzás is a tarsolyában: a show sztárja, Tracy Jordan például olyan mélységből indul elviselhetőség szempontjából a maga hiteltelen affektálásával és debilségével, hogy még egy Kenneth (Jack McBrayer) bárgyú optimizmusával megáldott jámbor patagón láma sem adott volna sok esélyt az őt megformáló Tracy Morgannak arra, hogy karakterét a részek múlásával előbb a tűrhető, majd a szerethető figurák soráig pattogtassa. Ugyanezt a manővert a pozíciójáért, valamint a felette átrobogó évek nyomvonaláért folyamatosan fókabébi-nyöszörgést hallató Jenna Maroney-t alakító Jane Krakowski csuklóból a bordásfalnak vezeti - a csaj hülyeségeivel vallatni lehetne. Ugyancsak egyértelműen eldöntendő kérdés magának Tina Fey-nek a karaktere (Liz Lemon): a sorozat írójaként a szerepe inkább feladja a poénokat, így a többiekhez képest néha sótlanabbnak hat, ugyanakkor központi figuraként az események többsége őt kapja telibe, és ez szemmel láthatóan már meghaladja basic aktori képességeit. Akinek meg nem zsánere *bőszen jelentkezik*, az diszkréten hümmög majd a flört-vágy-szerelem háromszögét látván, melyben ő a derékszög.

Az előbbi negatívumokat persze nem a véresen komoly szekcióba szánom: a sorozat profin kiegyensúlyozott, ami zavaró, az maximum a néző idegeit még nem megterhelő demarkációs vonalig merészkedik, ami poénnak viszont ütnie kell, az szekundumok alatt eszi be magát a szürkeállományba, hogy többnyire néhány nap bábozódást követően örök emlékként bújjon majd ugyanott elő, és kezdje meg hosszú életét újdonsült lakhelyén. A képzeletbeli tévés csinnadratta kreatív csapata például zseniálisan sokszínű: a készlet része az igénytelenség sztereotíp megtestesítőjeként a bunkóságig őszinte geek, üzenőfalként funkcionáló sapkafelirat-készlettel (Judah Friedlander); a fekete értelmiséget a rangon aluli környezet miatt folyamatosan a sértődöttség ábrázatát felöltve képviselő okostojás (Keith Powell); és az átlag amerikait reprezentálandó, jelen a kopaszodó, házas, agyban viszont még nem megtelepedett magyar (gyk.: kalandor), 40-es fehér funkcionárius (Scott Adsit). A mókát Atlaszként viszont a parádésan játszó Alec Baldwin tartja vállain: karaktere, orgánuma uralja valamennyi jelenetét, és kockatestének egy-egy képbe villanó részlete már jó előre beharangozza a sitcom krémjének számító legjobb poénok egyikének érkezését. Komolyan, Baldwin mindent visz.

Úgyhogy ennek tessék esélyt adni, még akkor is, ha a második körben falnak menne egy Scrubs elleni fogathajtó-versenyen.

Half Nelson

Half Nelson 

Drogtémában firkálni kezd kicsit ciki lenni, hacsak nem azt a pici parcellát veted be, amit a futószalagon ömlesztett tucatfilmek és a néhány valóban egyedi alkotás parlagon hagyott. Szerencsére a Half Nelson ezt tudja, és nem vág a pofádba tizenéves híd alatti szipusoktól kezdve, a bandalövöldözés kellős közepén vénát szúró fejkendős uzibuzikon át, a jelenlegi kertvárosi trend feelgood mariskázásával bezárólag mindent, ami a témában mozdítható - viszont morózus precizitással satírozza a fásuló alkalmi addikt szürke életének hétfőjét, keddjét, szerdáját. Hogy aztán szeleteljen egy deka reményt is, mégse menj haza üres kézzel.  

Egy gimnáziumi történelemtanár néhány hónapjába történő bepillantáson keresztül ismerheti meg a közönség nem szívó része a közönség szívó részének mindennapjait, így lesznek, akik unatkozni fognak. A filmben ugyanis nem sok dolog történik: a fókusz a két fő karakter, a tanár (Ryan Gosling) és az egyik tizenhárom éves diáklány (Shareeka Epps) jellemfejlődésén van, úgyhogy aki kamarán a spájzot érti, az ne nyomja a dvd-lejátszó power gombját. A két szereplő kapcsolata akkor vált érdektelenből valamivel bizalmibba, amikor a leányzó megtalálja a megborult tanerőt annak saját, külön bejárató budibuliján – enyhén betépve. A titok azonban titok marad, s a tanár-diák közötti viszony a naplementében lassan a barátság felé kezd bandukolni.

A mozi kétségkívül legnagyobb erénye, hogy nem papol. Látjuk Gosling céltalan életét, melyből csak a crack jelent párórányi kilépőt. Az idő múlásával a csalódottságot, amiért munkája nem hordozza a jutalmat, melyet pályafutása elején látni és hinni vélt. A társ nélküli életből pont az ex által kivont éltető reményt a már bejárt szerelem újbóli megtalálására. Hétköznapi, velünk is előforduló problémákat, melyek ábrázolásakor valamire való hollywoodi dramedy folyót sírna könnyekből, Ryan Fleck viszont dekázik velük kettőt és vezeti tovább a bőrt. Mert az Úr csak a legritkább esetben jelenik meg a felhők közül és teszi sínekre a sorsokat. Az élet sajna nem film, itt bizony az apró diadalok után tovább kell tüdőzni a magányt és a céltalanságot. És ez tök jó, hogy itt nem próbál senki mást hazudni.

A pozitívumok után a fekete leves: a minimalista képi világú elbeszélés végül annyira monotonná válik, hogy egész egyszerűen unalomba fullad. Belefáradsz Gosling állandó arcmasszázsába, tehetetlenségébe, a betépés utáni másnapos kóválygásba, és az első fél órában még a kuriózum látszatát keltő, utóbb már csak szimplán zavaró, félrészeg csövesre szerelt kézikamerába. A szürkéről kiderül, hogy tényleg szürke. Még akkor is, ha az utolsó jelenet belecsöppent egy apró magenta pöttyöt.

Azért kíváncsi lennék mire taksálná bárki is a filmet, ha az éves filmtermésre jutó egy-két ilyen letaglózóan hiteles színészi játék nem pont erre a mozira potyogott volna. A Half Nelson ugyanis Ryan Goslingé, nélküle csak Nelson. Vagy stílszerűen Half.

Notes on a Scandal

Notes on a Scandal (Egy botrány részletei) 

Barbara Covett (Judi Dench) a gimnáziumi testület megkövesedett tagja, akit annyira leharcolt a sok ostoba pubertással történő napi csörte, hogy már rég nem leli kedvét a tanításban. Szemmel láthatóan az életben sem annyira, egészen addig, míg új rajztanárnő nem kocogtatja meg a St. George oktatási intézmény portásfülkéjének zúzmarás ablakát. S miközben Sheba Hart (Cate Blanchett) kortyolgatja az udvaron félmeztelenül rohangáló zseléhajú tesztoszteronherceg látványát, és próbálja megakadályozni az utcai harcosok eső elől terembe húzódó szakadár szakosztályának első hivatalos ülését - ergo igyekszik beilleszkedni - még nem is sejti, hogy a klasszikus fapina már a becserkészésén fáradozik.

És akkor lehet is előkapni jó pár hazai orgánum ásítozós editorial mítingjein a hivatalos plot-gyártó szakembereket, akik szerint a Notes on a Scandal egy tanítványát megrontó tanárnőről szól. Túrót. Ez bizony egy húzós dráma a magányos, némi nemi perverzióval fűszerezett, vágyait elfojtó asszonyról, aki az élet dombjáról már lefelé tolja a bringát. Egyetlen haverjával, egy macskával, egyetlen hobbijának élve, az akkurátus naplóírásnak. Egyedül. Kiszikkadva. De ugrásra készen, hogy ezen változtasson, és lelki-testi barátot szerezzen. Minden áron. Ismételten. Éppen ezért jön neki kapóra a megpillantott félreérthetetlen jelenet, aminek titokban tartásáért cserébe hálát, szeretetet, barátságot vár. Vagy még ennél is többet.

Richard Eyre le sem tagadhatná színpadi rendezésen pallérozódott direktori akcentusát, ezen filmjében is stabil kézzel vágja a szikét a boncasztalon elterülő lélekbe, mint kamaradarabok kedvelt preparátumába. Pergő cselekmény és mélyen szántó dialógusok helyett a színészeté az abszolút főszerep, ami a manapság jellemző, szalagról aromaőrző zacskóba potyogtatott műanyag mozik között valódi unikumnak számít. És miközben Catherine Zeta-Jones a legújabb filmjében általa játszott karakter megformálásának nehézségeiről nyilatkozik valamelyik kedvenc hollywoodi riporternőnknek, mert bazmeg női séfet alakítani, az a kihívás, addig egy hetvenhárom éves yorki hölgy a valódi művészettel csendben-komótosan összehajtogatja a nézőt, és becsúsztatja blézere zsebébe. S minden tiszteletem Helen Mirrené, de ezzel kapcsolatban konkrétan egy lenyúlt Oscarról is beszélhetnénk.

Két káprázatos színésznő, kényelmetlen érzelmek és szituációk közepette. Atommozi.

Goya's Ghosts

Goya's Ghosts (Goya kísértetei) 

Milos Forman nekem egy tök üres teremgarázs biztonsági kamerájának szemcsés felvételét is el bírná adni (ha lenne annyira csintalan), és ami külön vicces, magasztaló kritikát írnék róla; de azért milyen rafkós már az öreg (gondolj bele, pár hét és 76 éves lesz, lehet, hogy az utolsó filmjét láttuk?), hogy a jól eladható Goya brand mögé a festő életrajzával köszönőviszonyban sem lévő cinikus, vallási drámát rittyentett. Érted, nem baj, csak ha én kiadok egy filmet Angelina Jolie csiklója és a baszk szeparatizmus mozgatórugói címmel, akkor joggal versz majd meg, ha órákig ETA-funkcikkal készült riportokat mutogatok, majd egy snitt erejéig bevágom az említett hölgyike csuklóját és forgalmazói hibára fogom.

Egyébként Goya szerepel a filmben, csak kábé egy mozgásérzékelős kameraként funkcionál: sok esélye nincs az események befolyásolására. A bátor Milos ráadásul echte skandináv színésszel (Stellan Skarsgård) játszat egy mesztic karaktert, sőt, nem átallja Randy Quaidet (akit bírok) bekukázni a stáblistába, pedig szegény ember kábé az Independence Day óta kallódik Hollywood csatornáiban. Ehhez vedd hozzá a szerep szerint úrilányként startoló Natalie Portmant, és kész a buktaizű koktél - legalábbis első olvasatra. Csak hát Forman nem az a fajta ikon, akit egy másodpercig is érdekel bármilyen blogbunkó nyavalygása, és fütyörészve, sétabottal pakolgatja tökéletesen harmonikus rendszerbe színészeit. Quaid király király, Portman megdöbbentően hitelesen leamortizálódik (neki a vihogós-csajos dolgok állnak rosszul, drámában egészen otthon van), Javier Bardemre meg nemigen van szó - amit mostanában művel azt csak nagyon kevesek tudják. Ha egyáltalán.

Az 1700-as évek vége Goyát a spanyol királyi udvarban éri tetten, so-so megbecsült attribútummal. Mivel ekkor még időbeli kompatibilitási problémák miatt nem volt annyira elterjedt pythonék klasszikus 'nobody expects the Spanish Inquisition'-e, ezért pont hogy számítani kellett a már leáldozóban lévő vallási provo mozgalom éjszakai látogatására. A történet ugyanis eme nemes intézmény körül forog: láthatjuk bukását és feltámadását; morzsolhatunk könnyet áldozatainak szívverését hallgatván; körberöhöghetjük a nevetséges tükörképet, amit ideológiájuk és eszközeik elé állít a cseh direktor. S mindezt tehetjük a francia forradalom árnyékában, pattogzó vakolatú történelmi díszletek előtt.

Hogy Goya eközben fest két portrét, meg rézkarcokon ugatja az egyházat az gyakorlatilag lényegtelen. A középpontban a reverendát váltó magas beosztású pap, Lorenzo atya áll, aki az inkvizíció szent szószékéről talpast ugorva, megjárván az emberi esendőség, a megaláztatás és a bűn bugyrait, világi franciaként csekkol vissza rendet rakni - légyen ez érzelmi vagy társadalmi suvick. S miközben a jólelkű és józan festőművész a nagy lavírozás közben csak kapkodja a fejét, a tökutolsó képen megcsodálhatod a vérzivataros kor salakanyagát: a legtorzabb családot, kéz a kézben, amit filmen valaha láthattál.

Ez a mozi nem Forman legjobb alkotása. A második legjobb sem. De 0-1-es állásnál, instrukciók nélkül és nyugodt szívvel küldeném be, hogy megnyerje a meccset. Jó, nem fordítanánk, de beküldeném...