The Spirit

The Spirit (Spirít - A sikitó város)

A Watchmen kapcsán megemlítettem, hogy a képregény-adaptációk veszélyes dolgok. A producerek a kezdeti sikerek láttán azt hiszik, hogy bármiből aranyat lehet csinálni, ami rajzolt. Pedig ott lehetne számukra a tanulság, ami csúfos bukással végződött, és valahogy mindenki hajlamos megfeledkezni róla. Néhány dolog egyszerűen nem működik vásznon. Igen, Garfield: The Movie.

Nem áltatom magam, hogy ismerem az eredetit, lévén az első számok 1940-ben jelentek meg, amikor még kevesen szkenneltek, és valami apró csetepaté miatt Magyarország és az USA sem nagyon beszéltek. Így azt sem tudom megítélni mennyire adta vissza a film, ahogy más kritikákat olvasok egész jól. A kérdés csak az, hogy ez mennyire volt jó ötlet? A töménytelen mennyiségű szóvicc - amik olyan fájdalmasak, mint egy cipősarok a herébe - ismételten megtöri a kialakuló hangulatot, ami már önmagában is a szivárvány minden színében pompázik. Rajzolva a nagy Will Eisner mester több hangulattal is kísérletezett, volt benne humor, dráma, krimi, horror és a jó öreg erotika. A forgatókönyvírók úgy döntöttek, hogy mindezt egyetlen filmben helyezik el.

Másik nagy kérdés a Sin City látványvilág. Elhiszem, hogy Frank Miller ezt az egy fajtát tudja rendezni, de akkor talán nem az ő kezébe kellene adni a gyeplőt. Depressziós filmek korát éljük, ahol a város a bűn mocskával teli pokol, az emberek félnek kimenni az utcára, mert az élet nem ér egy fabatkát sem, és egymást érik a lefolyók, ahova a vér, és az elrongyolt életek eltűnhetnek, blablabla. Őszintén szólva unalmas. Sajnos a maradék jelenet, ami nem csöpög a hatásvadász szavaktól, egy háromlábú mutáns birka bájával bír. Zsidó lakótársamba konkrétan belefagyott a szó, ahogy a szobámba lépve a monitorról Samuel L. Jackson intett neki sieg heil-t náci egyenruhában.

A húzónév saláta is kérdés volt a Watchmen kapcsán. Ott gyakorlatilag tényleg no name emberek vitték a vállukon a dolgokat, míg itt valami félmegoldással próbálkoztak. Ismerős arcok, de nem sok van közöttük, akikre egyedül rábíznád a boxoffice-t. Egyetlen, számomra vicces rész, hogy maga Miller is része a castingnak, bár a film során elveszti a fejét - kábé ilyen szóviccekre számítsunk -, lévén levágják neki.

Final word: Ne nézd meg! Nekem harmadik nekifutásra sikerült befejeznem, és a szünetekben sem éreztem magamban mardosó űrt, hogy vajon hogyan fog befejeződni. A félneves színészeket is ripacskodásra kényszeríti a könyv, a megvalósítás 4 évvel a Sin City után még mindig nem éri el annak a szintjét, és ha nem olvastad az eredetit, akkor meg amúgy is minek?

Watchmen

Watchmen (Az Őrzők)

Mikor az X-Men az ezredforduló táján megmutatta, hogy igenis lehet képregény-adaptációval sikereket elérni, veszélyes kaput nyitott ki. A Pókember szélesítette, a Sin City jóformán berúgta, a 300 meg bronzzal - legyen az fém vagy barnító olaj - kiékelte azt. A producerek idejét látták, hogy nagyvadra menjenek, nagyobbra, mint amiről hubertus reklám álmodni mer. Ez pedig nem más, mint minden idők legelismertebb képregénye, a Watchmen.

Már maga a füzet is forró anyagnak számított, hiszen célja az volt, hogy megmutassa a képregény határait. A téma érettsége hatalmas, lángoló középsőujj volt mindenkinek, akik az olvasókban csak a retardált visszamaradottakat látták, míg a forma bevallottan a panelek világát próbálta a margón túlra nyújtani. Annyira jól sikerült, hogy gyakorlatilag egy évtizedre megbénította az ipart, lévén minek belefogni bármibe, ha úgysem lehet olyan jó, mint a Watchmen? Az első pillanattól ki lett jelentve, hogy megfilmesíthetetlen. Mondd ezt a boxoffice-nak.

Örömmel jelentem be, hogy tévedtek, a film elkészült, és működik. Vannak hiányosságai, és azok a nézők, akik nem olvasták a füzetet bizony néhány helyen lemaradnak bujtatott poénokról, de a Gyűrűk ura élvezetéhez sem kellett tudni az összes törpe király nevét vissza ezer évre. Ahol elüt a füzettől, azok előtt is fejet kell hajtanom, okosan van megoldva, hiába ráznám az öklömet, hogy eredetibe ez nem így volt, mert jobb lett.

A színészek remekül lettek összeválogatva, a Sin Cityvel szemben itt nincs húzónév saláta, hozzáteszem nagyon helyesen. Talán egyetlen negatívumként a rosszfiút alakító színészt hoznám fel, mert míg a képregényben meglepetés, addig itt nyugodt szívvel rámutathat bárki, hogy bizony ő lesz az. Ettől eltekintve azonban mindenki olyan hűen adja vissza a csuklyás hősöket, hogy le a maszkkal. Külön főhajtást talán Jeffrey Dean Morgan érdemel, míg a képregényben egyértelműen mindenkinek Rorshack a kedvence, itt a Komédiás arat.

Okosak a jelenetek, már ami az átültetést illeti. A szex bámulatosan igazi, a bunyók nem fordulnak át saját paródiájukba, a megrázóan véres epizódok pedig eléggé ritkák, hogy teljes erejükkel hathassanak. Az igazi fanok kockáról kockára megtalálhatják kedvenc részeiket, a felkészületleneket pedig meghatja a CGI és a maszkmesterek szerelemházassága. Jól adagolt humorral van oldva a komor téma, és a szív is csendesen szakad meg, ott, ahol kell.

Hibát egyet találtam benne, mégpedig az OST-t. Lévén az eredetiben nincs zene egyáltalán (naná!), így kreatívkodtak, és szerintem túl messzire mentek. Igazi közönségmegosztó, van, aki imádta, volt, akinek szinte az egész élményt hazavágta az a pár szám. Szerintem erőltetett, néhol álpátosztól zengett üresen kongva - sőt, akadt, ahol kifejezetten bohózatba fulladt, ahelyett, hogy a vért pumpálta volna. Hosszú film - 160 perc! - lévén ki lehetett bírni azt a 4-5 mellélövést, de a 99 Luftballont akkor se bocsátom meg.

Mindezek fényében akkor miért görbül lefelé a szám sarka? Azt hiszem azért, mert a film felesleges volt. Akit eddig érdekeltek a képregények ezután is fogják, akiket meg nem, azok is maximum a 3 TPB füzetet veszik meg, ami összegben 7,5e HUF összegért tartalmazza a tizenkét részt. A rendezés okosan nem mert belenyúlni, nem adott semmivel se többet. Plusz, mint már említettem, nem baj azért, ha olvastuk, mert igazán sunyi poénokról maradhatunk le. Ennek ellenére melegen ajánlom, de nem annyira, mint a lapozható verziót.

Killshot

Killshot

Bevallom felkaptam a fejem a Killshotra. A Brick című film óta figyelem Joseph Gordon-Levitt pályafutását, mert akkorát alakított benne. Ezen kívül szeretem a visszatérőket, és Mickey Rourke nyilvánvalóan ebbe a kategóriába tartozik. Diane Lane, Thomas Jane, Rosario Dawson kifejezetten impozánsá tették a listát, a trailer sokat ígért, és reméltem, hogy végre remek kis akciófilmben lehet részem. Sajnos, ahogy a neve is mutatja nem pazarolta a töltényeket, messze kevesebb golyó repült, mint ami pörgőssé tehette volna. Sejthettem volna, hogy ez lesz, hiszen ízig vérig Elmore Leonard írás.

Úgy indul az egész, mint egy Coen film, rögtön a Fargó ugrott be, lévén mindenütt hó és hideg, olyannyira, hogy a sztori maga is szivatóval indul. Hamar kiderül, hogy nem kell 160-as IQ-tól tartani senki részéről, még a főszereplő Mickey is orbitális hibákat vét, bár őt amúgy is körbelengi valami éteri halálvágy. Ettől az emberek idegesítővé válnak, főleg mert az alapötlet túl van sújkolva: aki látta az arcodat, az nem maradhat életben!

Itt van a nagy kérdőjel bennem. Hiszen mint egy dalban, ott van a postás, a gázos, a díjbeszedő, a házmester, a fia és a kéményseprő, és mind golyót kap a fejébe. Maga a mennyiség teszi valahol komolytalanná a dolgot, mégis a film legerőteljesebb része, hogy a kivégzések egyáltalán nincsenek elsunyizva. Igenis minden halál meg tud érinteni, minden golyón van egy név, és kapunk időt, hogy elborzadjunk az összes gyilkosságon.

A vége csavar, inkább egy lassítós kanyar, mint egy igazi U-Turn, aki abban reménykedik, csalódni fog. Ellenben vannak lengén öltözött lányok, akik - nem hittem el, hogy valaha is ezt fogom mondani - rontanak a hangulaton. A kevesebb mellbimbó néha több esete forog fenn.

Talán a 6 pont kicsit szigorú, de mindig így állok hozzá, ha valamiben benne volt a lehetőség a nagyságra, mégis  hagyta azt elmenni. Esetünkben még nem is azon vagyok kiakadva, hogy mennyi logikátlanságot művelnek a szereplők, hanem hogy ezek a törött mozaikdarabkák a végére is csak valami korai Picasso képpé állnak össze. A néző pedig ott marad a kérdéssel, hogy ennyi? Ennyi.

Bolt

Bolt (Volt) 3D

Valentin napi kötelesség a mozibamenetel barátnővel, lehetőleg mesére vagy romantikusra. Amolyan filmes kő papír olló, hogy az aranyos, animált kiskutya üti az esküvőre berohanós végű nyáleposzt, így döntöttünk a Volt 3D változata mellett. Én nagyon régen láttam utoljára ilyen kék piros sávval való trükközést, azóta merem állítani sokat fejlődött az ipar. Konkrétan eladta nekem az egészet, az értékelés utolsó pontja egyértelműen a vászonról kinyúló effekteknek szól, amik annyira eltaláltak, mint az ajándék kutyás tetkó a közepes popcorn, és a kis kóla mellé.

A történetben egy klasszikus roadtrippet követhetünk nyomon, átszelve az államokat, és ahogyan ez ilyenkor már-már kötelező, a barátokból ellenségek, az ellenségekből barátok lesznek, az út végére pedig nem az érkezik meg, aki elindult. Efféle emelkedett metaforák cölöpözik alá a zsánert, és jobbára meg is tartják a vállukon. A címszereplő egy színész blöki, akinek senki sem mondta el, hogy nincsenek szuperképességei, gyakorlatilag az egész élete hazugság. Ellenben szuperpowerek nélkül is iszonyat aranyosra rajzolták, és ahogy arra sokszor rámutatnak, hollywoodban ennyi is elég a sikerhez. Apró fricskákat dobnak a filmiparnak, amik az olyan félsznobokat hívatottak lekenyerezni, mint jómagam. Például az önző ügynök, aki minden tragédiában az Oprah-t látja, vagy a filmrendező, akinek valamennyi szava zseniális látomásnak hangzik, amíg három mondattal úgy le nem oltják, mint kezdő cserkészek két liter kóla után a tábortüzet.

Külön plusz a mozis nekifutásnál, hogy minden trailer 3D, valamint hozzácsapnak egy pixar rövid filmet, ami a Cars című mese válasza a Tokio Driftsre. Persze vannak hátrányai is a vöröskárpitos székeknek, ez pedig a szinkron, de ez sem olyan iszonyatosan nagy probléma, mert Miley Cyrus hangja nélkül is valahogy megleszek. Egy szó mint száz aranyos állatok, néhol nagyon eltalált poénok, néhány igazán mutatós trükk, nem nagyon fog elhasalni vele gyártó. Nem mondom, hogy letaszította nálam a WALL-E-t, mert a történet nem annyira univerzális korosztály szempontból, de megértem az Oscar jelölést.

The Reader

The Reader (A felolvasó)

Tényleg olyan nagy kérés, hogy akkor vetkőztessék le filmekben a színésznőket, amikor még jól néznek ki? Éveken keresztül imádkoztunk Meg Ryan toplessért, és amikor ez végre megtörtént, Maggie már 40+ volt. Kate Winslet ellenben amúgy se volt soha nagy kedvencem, de most aztán ledobta a dolgokat. Azt kell mondjam, egyik szemem sír, a másik meg nevet. Ki hitte volna például, hogy képes ténylegesen játszani? Mert engem meggyőzött, s bár a többieket nem láttam, én neki adnám a szobrot.

A történet a poszt második világháborús Németországban játszódik, egy tiniszerelem fellángolása kap érdekes mellékzöngét. Ez pedig a sajnáljuk, amit a zsidókkal tettünk. Teljesen felkészületlenül ért a film egyharmada után a váltás, mert előtte csak szex volt, méghozzá a romantikus, szeretkezős fajtából. Aztán tárgyalás, szégyen, irányítatlan düh, amit egyszerűen muszáj volt fókuszálni, mert mégsem végezhették ki a teljes német államot. Pedig valahol mindenki erre gondolt, ezt feszegeti a film is. Azt próbálja megértetni, hogy volt képes ennyi ember engedni azt, ami történt. A moralizálás, az oscar, és a zsidók mindig kéz a kézben jártak, mégsem érzem erőltetettnek a filmet, habár soha még egyszer nem lesz erőm megnézni.

David Kross éppen csak elég idős, hogy mutogathassa vásznon a péniszét, mégis lejátszik mindenkit. Mivel a sztori évtizedeken átível, így ő is növekszik, és ügyesen is veszi ezt az akadályt. A 15 ugyanolyan hihető, mint a 20. Mármint évben. Aztán a film fordulópontja sajnos olyan váratlanul éri őt is, mint a nézőt, így nem lehet teljes a dolog, de ez valahol jön a kötelező dramaturgiából. Nyilván a Springtime of Hitleren, és a Top Secreten kívül nem volt vidám náci film, de akkor is kár az első 40 percért, ami egy jól sikerült főhajtás lehetett volna a Diploma után című mű előtt.

Valószínűleg Amerikában nem olvassák a blogunkat, de ezúton szeretnék megkérni minden kedves producert, hogy álljanak le a zsidózással. Akit érintett soha nem fogja elfelejteni, de mára lassan az az érzésem lesz, hogy semmi más rossz nem történt a világban. A közel és a távol keleten nem halt meg senki, a szülők nem bántalmazzák a gyerekeiket sem fizikailag, sem mentálisan, és az egyszerű, hagyományos nincstelenség túl unalmas a vászonra. Nem mintha még több szörnyűséget akarnék átélni azalatt a szabad másfél óra alatt, amíg elméletben kikapcsolódnék, de ha már mindenképpen megható történet kell, akkor nem hiszem, hogy ennyire szegényes lenne a paletta.

Changeling

Changeling (Elcserélt életek)

Őszintén sokkolt a film, nem vártam tőle azt, amit végül kaptam, és biztos, hogy nem is köszönöm meg. Az a fajta mozi, amikor a kezünk végig ökölbe szorul, de mégsem üthetjük meg a mellettünk ülőt. Lehet, hogy mestermű a maga nemében, nem érdekel, egyszerűen idegesítő volt. Clint rendezései amúgy sem a kedvenceim, az Unforgiven álszentsége, és a Millió dolláros bébi pofátlan hatásvadászata nem méltó hozzá. Most pedig mindenből a legrosszabbat hozza ki.

Jolie kifejezetten nem szép. Tudom, mindenki megöregszik, de külön ront a helyzeten, hogy a film felét elmegyógyintézetben tölti. Óhatatlanul is összehasonlítódik a Girl, interrupteddal, ami negatív témájával együtt is felemelőbb volt, és sokkal szexibb. Én értem, hogy a téma nem kívánja meg a szép anyukát, főleg nem egy MILF-et, de nem halt volna bele egy ráncfelvarrásba. A színészi játék sem olyan, amire azt mondom, hogy ismét egy Oscar. A többi szereplő többsége is olyan, amivel nem tudok mit kezdeni. Mindenki hozza, akit kell, ráadásul jól is, de valahogy senkire se illik. Legjobb példa Jeffrey Donovan, akit egyszerűen nem lehet nem imádni a Burn Noticeban, erre itt atomseggfej.

Szitkozódás után pár szó a történetről. Maga a cím egy olyan lényre utal, aki felveszi a kisgyerekek alakját, és beköltözik helyettük. A szülők sejtik, de nem tudják biztosan megmondani, hogy nem az ő gyerekükről van szó, és az eredeti addigra valószínűleg halott, mert a kis changeling első dolga, hogy megeszi. Ezután a vidám ismertető után a film sztorija, hogy Jolie fia eltűnik, a rendőrség 5 hónap nyomozás után előáll egy kisgyerekkel, és bejelentik, hogy megvan a fiú. Persze a gyerekek sokat változnak ebben a korban, de mami mégsem érzi úgy, hogy a saját fiát kapta volna vissza. Nem kell Omenre gondolni, ebben a filmben nincs semmi természetfeletti, minden borzalma, és szörnyűsége nagyon is emberi.

Elismerem, hogy egyszerűen nem tetszett. Ha valakit érdekel a korrupt rendőrség, az elmaradott dél, a független nők kiszolgáltatottsága, és főleg egy anya hányattatásai, csak nyugodtan. Szerintem ez a sztori képregénybe vagy könyvbe való, mert a film még nem érett meg rá. Így számomra egyszerűen csak hatásvadász, manipulatív, szépen csomagolva, szavazz rám kitűzővel.

Appaloosa

Appaloosa

Gondban vagyok ezzel a filmmel, annak ellenére, hogy pontosan tudom micsoda. Western. Mégpedig abból a fajtából, ami elég sok dolgot meghagyott a zsánerből, hogy az old-school szerelmeseit megragadja, és kigyomlált néhányat, amik mai szemmel nevetségesnek hatnának. Nincs cukormáz, áthatja az az igazi férfias hősiesség, ami miatt mai napig revolverekkel rohangálnak a nagyfiúk, pedig az AK jobban sebez. Itt mindenki kőkemény, azért teszik, amit tesznek, mert ehhez értenek a legjobban.

A szereposztás a legfurább számomra. Egyszerűen túl sok a nagy név, és már az elején nem tudjuk hova tenni őket, zsúfoltnak érződik a vászon. Jeremy Irons belépője rosszfiúként könnyes emlékként idézi vissza a Die Hard 3 ál-pszichopata, végtelenségig pragmatikus neonáciját. Aztán megjelenik Ed Harris - aki rendezőként is jegyzi a cuccot -, és Viggo Mortensen, mint a jó oldal képviselői, és hirtelen annyira elbillen a mérleg, hogy azon filóztam, hogy lesz ebből kihívás? Mert ez a két ember szétgyalulja akármelyik banda agyát: gyorsak, kemények, könyörtelenek, és ami a legfontosabb végtelenül közönyösek a halállal szemben. Mire kimondtam volna magamban, hogy ezt max egy csaj ronthatja el, már meg is jelent Renée Zellweger; ismét ronda, nem tudom felfogni minek erőltetik. Aztán mikor már végképp nem számítanék rá, hogy ebből valami westernféle kerekedik, bejön Lance Henriksen, a 8. utas Bishopja, és csak ekkor kerül minden figura a sakktáblára.

Sajnos a sztori helyenként műfajt vált. Nem esik ki a hangulatból, csak néha olyan érzésem volt, hogy a barátnőm sunyiba berakott egy Pearl Harbor: Égi háborút. Máskor meg mintha egy John Grisham filmet néznék. Van néhány felesleges mellékág, amit én lenyestem volna. Alaptörténet szerint adott ugye Jeremy Irons, aki félhivatalos bandájával próbálja lenyomni a telekárat Appaloosa városában. Aztán jön a két marshall, hogy helyretegyék. Eddig értem is, vártam is, jogos, indokolt, meg erényes. Csak ez lemegy tíz perc alatt, és akkor logikusan következhetne a nagy fight, de akkor a film összesen fertály órára rúgna, ami még normál esetben is kevés, ez meg western lenne, ahol csak a lövés előtti szemezés alatt el lehet szívni két szálat. Úgyhogy jönnek a forgatókönyvírói B tervek, amik állnak egyrészt a fenti szereplők felsorakoztatásából, és azok érdekes kombinálásából. A film bizonyos szempontból pedig még romantikusnak is nevezhető, tudniillik Renée olyan, mint a spanyol nátha, bárki elkaphatja.

Biztos vagyok benne, hogy ez a mozi iszonyatosan meg fogja osztani a nézőket. Van, aki unalmasnak, feleslegesnek, erőltetettnek fogja tartani, más meg piedesztára emeli, hogy visszahozta a műfaj régi csillogását, és a szereplők játéka hihető, mégis emberfeletti. Mind a két félnek igaza lesz, a magam részéről kiegyezek egy olyanban, hogy évek múlva megint megnézem, hátha akkor el tudom dönteni, hogy tetszett-e.

High School Musical 3.

High School Musical 3.

Régen ismert bölcsesség, hogy az opera az a dolog, ahol ha a kövér hölgyet leszúrják, ahelyett hogy meghalna énekel. A High School Musicalra átültetve, ahelyett hogy drogoznának, szexelnének, széttanulnák az agyukat, cigiznének, vagy uram bocsá’, legalább rágóznának, inkább énekelnek mindenütt, és mindenhol. Maga a tény, hogy ez a szar képes realisztikussá varázsolni olyan csodákat, mint A csaj nem jár egyedül, 10 dolog, amit utálok benned és az Amerikai pite, már önmagában is főhajtást érdemel.

Mégis ez lesz életem legfeleslegesebb cikke. Az én indokaim maradnak a sajátaim, de nem igazán tudok elképzelni senkit, aki úgy ébred fel egyik reggel, hogy na, ma jól megnézem ezt a filmet, mert régóta érdekelt. Célközönség egyértelműen az általános iskola, és a gimi max első két évfolyama. De szerintem még nekik is lesz más elfoglaltságuk, és 12 évesen már lehetnek az embernek céljai, például teherbe esni, és hajtani a külön Fókusz díjra. Vagy házioltárt csinálni Bravó kivágásokból. Esetleg átszokni arany Marbiról a pirosra, mert már nem érzik az ízét.

Ízlelgesse a posztert ön is. 

Jó, elsimerem túlzottan sötét kép a mai kisgyerekekről, de még mindig több igazság van benne, mint ebben a filmben. Helyenként ténylegesen felidegesített. Például mikor apuci nem vágja taknyán-nyálán a fiát, aki inkább lemond a sport ösztöndíjról, mert a csaja után menne más suliba. Vagy mikor a túlzottan tapadós elsős srácot a negyedévesek tréfásan megviccelik, ahelyett hogy fejjel lefele belelógatnák egy kukába meztelenül, ahogy ez a valóságba lenne. A csajok öltözködése a beszélő nevek kategóriába esik, szűzike végig egybe-nyári-ruhát hord, amire soha nem esik úgy a napfény, hogy átlátszon. Megtudjuk, hogy a full rózsaszín az a gonosz színe, míg a lila-bordó megfelelő pasin férfias. És persze a legnagyobb tanulság, hogy egy gimiben mindenkinek Megasztár hangja van.

<Én őszintén szerettem volna, ha olyan gimibe járok, ahol mindenki tud énekelni, és a tanárok így tanítanak, a diákok így kommunikálnak. Már csak a dal működéséből adódóan jó eséllyel fele annyi lett volna a tanulnivaló, a refrén lett volna a törzsanyag, az átvezető az apróbetűs, a képeket meg gesztustánccal adták volna elő. Csak hát még az én elkényeztetett, újgazdagokból álló sulimban is sötétebb témák merültek volna fel, mint ebben a filmben. Külön ront az élményen, hogy most volt a Dr. Horrible sing along blog, ahol szinte mindent kitoltak szögletre. A dalok ott követik el a végső szeppukut-harakirit, amikor a together-forever, tonight-night-right-behind,  rímpárok zárják le a nyáltengert.

Azt mondom még viccből se nézze meg senki, hogy majd haverokkal jót röhögnek, mert ezek okosan vannak megcsinálva, mint a mekis kaja. Annál pedig semmi égőbb nincs, mikor x pasi sasol a másikra, hogy vajon a többiek is dúdolják-e a dalokat. Adtam azért rá egy pontot, mert szép színes, mint a Hawaii ingem, ha lenne olyanom.

Dr. Horrible's Sing-Along Blog

Dr. Horrible's Sing-Along Blog

Joss Whedonról egy ideje nem nagyon hallani, erre most felbolygatta a netes, blogos világot egy merész húzással. Nathan Fillion a Cigiszünet óta csendben sunnyog, kiaknázatlanul hagyva 180 centijét, de a korábbi Firefly kapitány most megfelelő szerepet kapott. Ahogy Felicia Day is, aki szintén régi Whedon motoros, sápatag vörös, szinte féltem, hogy el ne törjön a szélben. Neil Patrick Harris ismerős lehet az Így jártam anyáddal sorozatból, itt pedig hatalmas robbanás a műfajban, hiszen ki gondolta volna, hogy tud énekelni? Jah nem mondtam? Ez egy musical!

Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy hozzuk össze a blogot, meg az éneket, de szó se róla működik. Neten ingyenesen megtekinthető volt a premier alatt, ezért külön kudos a mesternek, és most is csak 4 dollár, ami persze semmit nem jelent, mert kis hazánkban nem üzemel az iTunes shop részlege, szóval még ha akarnánk se tudnánk legálisan hozzájutni. A 3 darab egyenként 15 perces felvonás önmagában kerek egész, sem hozzátenni, sem elvenni nem nagyon lehet belőle, így is egész szép soundtrack jött össze.

A történet a szuperhősök, szupergonoszok életébe ad gyors bepillantást, ahogyan ez klasszikus témája minden musicalnek. NPH a névadó Dr. Horrible, aki szeretné megváltoztatni a társadalmi rendet, ha kell diktatúra bevezetésével, és mellesleg meghódítani szívszerelmét, de ehhez az igazság bajnokának, Capt. Hammernek is van néhány nem túl inteligens szava. Ezekből azt hihetnénk, hogy tudjuk ki a jó fiú, és ki a rossz, de ez a mű szerencsére sokkal több szürke árnyalatot használ. Zseniálisan megfér egymással a romantika és a társadalomkritika, éppen annyi humorral, hogy ne rondítson bele a hangulatba. Jót tesz az egésznek, hogy ennyire rövid, nincs ideje szétfolyni.

A zene az, ami miatt nálam nem 10/10-es. A refrének gyakran nem elég erőteljesek, ami külön fájdalom, hiszen a köztes szövegek dallamosak, dinamikusak, viccesek. Az a néhány igazán jól megírt szám (Slipping, So they say) szépen üt-ne, ha nem csak NPH-nak lenne hangja. Nathen karakteréhez mérten is szörnyű, elhiszem, hogy direkt jó, hogy ezzel is erősítik a motívumot, de akkor is olyan hangja van, mint egy korosodó hajléktalannak, akinek beleszorult a feje egy tubába. Felicia Day helyett szintén lehett volan valami tisztább hang, vicces, ahogy Barney leénekli a színről.

Mindent egybevetve must have, a Firefly mellé bőrtokos dvdben, még ha az egész cucc összesen 350 mega, akkor is.

RocknRolla - brick

RocknRolla (Spíler) 

Mikor megláttam, hogy jön a Rocknrolla meg kell vallanom, felizgultam, amolyan nosztalgikusan. Fejemben már ott hangzottak a mondatok eredeti angol kiejtéssel, puskák dördültek el, és persze szólt a zene, az a fajta, ami csak torzítóval és max hangerőn az igazi. Ki tudna hibáztatni érte? Azon kívül, hogy parádés a szereposztás, Guy Ritchie évek óta nem hozott össze hasonlót, és a Blöffnek is már 8 éve. Hiába, ha Madonnával hetyegsz, akkor nincs időd ilyen apróságokra.

Majdnem csalódnom kellett. Az eleje mintha valami verseny lenne, hogy mennyi figurát lehet felsorolni anélkül, hogy bármerre is haladna a történet. Ráadásul ezekről se sokat tudunk meg - ha még ehhez hozzáveszem az in medias res-t, illetve stílusosan belecsapni a lecsóba kezdést, akkor egész elszomorító volt a kép. Ráadásnak ugye van különbség a nosztalgia, meg a rókáról még egy bőrt lehúzni dolog között, így mikor kiderült, hogy a fő cselekményszál egy festmény eltűnése lesz, ami sokat ér az eredeti tulajnak, másoknak viszont semmit… nos úgy éreztem, hogy a Ravasz felmelegített, limonádésított változatát látom. Mindezek tetejébe elmaradt a lendület, a vér, és a szereplők sem tettek sokat azért, hogy megkedveljem bármelyiküket.

Aztán jött a film második fele, hős rendező/forgatókönyvírónk kifogyott a karakterekből, és nekiállt filmet csinálni. Olyannyira belejött, hogy a végére egészen megszerettem, és akár tiszta lelkiismerettel ajánlhatom a készterméket megtekintésre. Mert ugye ez a probléma, hogy ha valaki szerette az eddigi filmjeit, az úgysem fog most kiszállni, aki meg nem annak meg hiába bizonygatnám, hogy ez más. Az ami, trilógikus folytatása a Ravasznak, és a Blöffnek. Naprakész, a szereplő gárda miatt még frissnek is mondanám, önmagában is megállja a helyét, de ki tudna így nézni rá?

Szóval itt az ideje összecsődíteni a haverokat, vagy tékába zarándokolni, vagy levenni a polcról a bőrkötéses DVD-t*, és film maratont csapni, mert kész a trilógia, bolti popcorn, és leértékelt kettő az egy áráért Coca Cola. Jah, és így utólag nem annyira szörnyű a Spíler, mint fordítás, lévén a filmben is van egy ilyen nevű bár, és már az eredeti angol cím is elég erőltetett, inkább hatásvadász, mint találó. Jár a 7 pont.

*brick copyright (- a szerk)