The Fall

The Fall (Zuhanás)

Az indiai Tarsem Singhet már a The Cell (A sejt) credit listájánál elrakta memóriájába a vájtszemű. A letisztult, ha összbenyomásában nem is, de színeiben és formavilágában Dalit idéző vizualitás frissítően hatott az egyediségért, különlegességért lobogó nézők falkáira, így joggal vártam, vártuk az újabb dobást. S ki tudja miért, várhattunk rá hat kerek évig.

Jelentem, jót tett emberünknek, hogy Fincherrel járt össze pókerezni péntekenként, mert a korábbi filmjében szétguruló dramaturgia itt végig egyben van. Az 1900-as évek elején, egy Los Angeles-i szanatóriumban vagyunk, ahol egy élénk fantáziával mesélt történet sző érzelmi szálakat a szerelmi csalódását némileg túlreagáló kaszkadőr, és a kórházi folyosókon tébláboló, szárnyaszegett kislány között. A depressziós hősszerelmes által gömbölyített mese viszont nem hétköznapi: a róka benne rabló, a nyuszi dinamittal játszó robbantási szakértő, és Thomas, a gőzmozdony helyett rabszolgákkal hajtott tök-konflis szeli a sivatagi dűnéket. És ha a fikcióból gyúrt magas labdákat a területi vizuálbajnok Tarsem készül lecsapni, akkor jobb nem hogy félreállni, de néhány kilométeres sugarú körzetben konkrétan evakuálni az arra járókat.

 
Performansz

Nincs érzékem hozzá, de nem is tisztem művészetileg megmélyanalizálni a mozi látványvilágát, de azt a laikus is láthatja, hogy a jelképek élénk színekben pompáznak, a cgi-t nélkülöző monumentális tájképek lélegzetelállítóan töltik be a horizontot, és Tarsem valamennyi fantáziabéli jelenete együtt lélegzik a hőséggel, a homokkal, a porral, a vízzel -  az alapelemekkel úgy en bloc. Ő valamiféle naturalista hindu guru, aki egyrészt szeretne látni egy funkciótlan, úszó elefántot, és rohadjon meg, le is nyomja a torkunkon, ugyanakkor finom szimbiózist meditál éter és flóra, érzelem és forma közé. Nem járunk általa Dali galaxisában, de azért helyre kis meteoron ülünk pár(?) parszekkel odébb.

A film konformitása lesz végül a veszte. Kompromisszumokat köt, mert temérdek elégedett nézőt akar sok hithű rajongó helyett. Nem mer belecsapni a durva szürrealitásba, kerüli az elvontat, és rövid asszociációs láncot csörget (huh!). Adja magát az összevetés a Pan's Labyrinth-tel, amihez képest a The Fall steril, szivárványban pompázó plasztik-léggömb. Szép, kedves, gömbölyű lufi.

Bár mi szeretjük a lufikat.

Revanche

Revanche

A sógorok már a konyhában. Ha vak kóstolón kapom, fél óra alapján betippelem magyar alkotásnak, elvégre minimalista, erőltetetten művészieskedő, alapjáraton unalmas az anyag, és az alkotás harmadában meztelenül kuporog az ex-szovjet prosti a támlás széken, szívva a szofit. Sima ügy. Aztán eltérve eleink filmes rutinjától, valami történik: hányásba torkolló házavató, villamoson vagináját simogató éltes kalauznő, esetleg a postásnak a filatélia új, radikális vadhajtásáról értekező házmester helyett tényleg érdekes dolgok laposkúsznak a keleti(es) klisébe. A látószög kivágódik a stadioni karéjra, az érzelmek íze, zamata ipari dózisban injektálódik a gumiszerű mirelitbe, és hohó, értelmet nyer a cím is. Megmenekülünk. Illetve mindenki?

Götz Spielmann fejünkre borítja a jó öreg Habsburg képet, sárba tiporja a muskátlikat, és az idilli alpesi katalógusok helyett szocreál görög drámát exponál. Főszerepben Josh Brolin osztrák reinkarnációjával és Rúzsa Magdival, akik, pszt, de elvileg nem egy pár. Kín, szenvedés, és a Moirák virtuóz fonálszekvenciája.

 
Josh Brolin és Rúzsa Magdi - ha nem, lépjen hátrébb a monitortól 

A mozi egészen a 2009-es Oscar legjobb idegen nyelvű jelölésig vitte, ami szép teljesítmény, tekintve, hogy a történet lassan építgeti önnmagát, és bizony itt-ott homok serceg a fogunk alatt. Egy ukrán kurva és a ház szolgálatában kisebb ügyeket intéző mob szűri össze a levet: koktélt, tengerpartot vizionálnak az elcseszett albérlet szürke homályából, amivel nincs gond, csak éppen láttuk már ezt szebben, jobban, nádibb hegedűvel. Az már minőségi ugrás, hogy az ábrándos tervezgetést itt, lőn, tett követi, és onnantól, hogy a fércelt bankrablás nem úgy sül el, ahogyan azt az életszopogatta duó előzetesen elképzelte, már érezhetően Oscar nominee szintjén toporog a cucc, még akkor is, ha Johannes Krisch egy komplett erdőt ledarál körfűrészével, és a rendező missziójának érzi az összes fa megsiratását egy-egy vágás erejéig. Cserébe ugyanis kárpótol minket egy különös nexus tapintatos(?) kicsomagolásával, zárszóként egy jópofa(?) felütéssel, és olyan jelenetekkel, mint a jó labanc önmarcangolása a hátsó, burkolatlan betonteraszon. Hogy morális síkon gyömöszöl-e valamit a tarisznyánkba? Ezt döntse el mindenki maga. (egyébként igen)

Bolt

Bolt (Volt) 3D

Valentin napi kötelesség a mozibamenetel barátnővel, lehetőleg mesére vagy romantikusra. Amolyan filmes kő papír olló, hogy az aranyos, animált kiskutya üti az esküvőre berohanós végű nyáleposzt, így döntöttünk a Volt 3D változata mellett. Én nagyon régen láttam utoljára ilyen kék piros sávval való trükközést, azóta merem állítani sokat fejlődött az ipar. Konkrétan eladta nekem az egészet, az értékelés utolsó pontja egyértelműen a vászonról kinyúló effekteknek szól, amik annyira eltaláltak, mint az ajándék kutyás tetkó a közepes popcorn, és a kis kóla mellé.

A történetben egy klasszikus roadtrippet követhetünk nyomon, átszelve az államokat, és ahogyan ez ilyenkor már-már kötelező, a barátokból ellenségek, az ellenségekből barátok lesznek, az út végére pedig nem az érkezik meg, aki elindult. Efféle emelkedett metaforák cölöpözik alá a zsánert, és jobbára meg is tartják a vállukon. A címszereplő egy színész blöki, akinek senki sem mondta el, hogy nincsenek szuperképességei, gyakorlatilag az egész élete hazugság. Ellenben szuperpowerek nélkül is iszonyat aranyosra rajzolták, és ahogy arra sokszor rámutatnak, hollywoodban ennyi is elég a sikerhez. Apró fricskákat dobnak a filmiparnak, amik az olyan félsznobokat hívatottak lekenyerezni, mint jómagam. Például az önző ügynök, aki minden tragédiában az Oprah-t látja, vagy a filmrendező, akinek valamennyi szava zseniális látomásnak hangzik, amíg három mondattal úgy le nem oltják, mint kezdő cserkészek két liter kóla után a tábortüzet.

Külön plusz a mozis nekifutásnál, hogy minden trailer 3D, valamint hozzácsapnak egy pixar rövid filmet, ami a Cars című mese válasza a Tokio Driftsre. Persze vannak hátrányai is a vöröskárpitos székeknek, ez pedig a szinkron, de ez sem olyan iszonyatosan nagy probléma, mert Miley Cyrus hangja nélkül is valahogy megleszek. Egy szó mint száz aranyos állatok, néhol nagyon eltalált poénok, néhány igazán mutatós trükk, nem nagyon fog elhasalni vele gyártó. Nem mondom, hogy letaszította nálam a WALL-E-t, mert a történet nem annyira univerzális korosztály szempontból, de megértem az Oscar jelölést.

The Tale of Despereaux

The Tale of Despereaux (Cincin lovag)

Mit várhatok egy általam erősen prekoncepcionált zsáner, a 3d animáció egyik nem a mainstream-ből előbukkanó versenyzőjétől? Kábé, mint a hondurasi vízipóló válogatott-tól az olimpián: vagy szénné égnek, vagy csak közepesen sülnek át, de azért a lelkesedésükkel meglepnek. Témánk ez utóbbi kategória.

Már az első húsz perc elvarázsolt (vagy inkább sokkolt), hiszen ennyi antipatikus kreatúrát már rég láttam együtt a vásznon, pláne egy elvileg gyerekeknek szóló mesefilmben. Az emberek koncepciózusan elnyújtott feje alapból letargikussá teszi kinézetüket, remekül asszisztálnak a depresszív sztorihoz. A patkányok zseniálisan undorítóak, taposnád az összeset, az arisztokratikus kinézetű, Lugosi-tartású főgenya meg egyenesen pazar a világító kontaktlencséjével. Nem viccelek, annyira visszataszító, hogy bottal sem verném agyon - biztos távolból legéppisztolyoznám. Főhősünk, Despereaux, alias Cincin sem egy matyóhímzés (az el-elrévedő tekintetről én mindig a fűre asszociáltam), amivel mondjuk bőszen bukták is a készítők a merchandise-bevételeket - elvégre ki venne a gyerekének autentikus kinézetű plüsspatkányt? - de ez a finom beintés az édi-bédi címszereplőket futószalagon potyogtató Pixar-Dreamworks kettősnek talán enyhíti a profitveszteséget. Ez ám a virtus, je. (Az más kérdés, hogy a majdnem két éves lányomat négyes perc után pöcköltem le a kanapéról. Pedig elvileg ez esti mese projekt lett volna...)

Szép állat. Igazi álomcsiholó.

Három szinten gördül a cselekmény. A 'zemberek szánni való passzivitással üldögélnek a szomorú szürke ég alatt, és sóhajtoznak. Az egerek egérfalván csendben motoszkálnak, és tanítják az ifjakat osonni a foson. Mert a beszari egér a jó egér. A tragédiát okozó - amúgy jószívű - hajóspatkány meg szárazföldi fajtársainak dark elf divíziójával dzsemborizik a mínusz negyediken. Ezt a szeparált, háromrétegű univerzumot kuszálja össze a lovagregényektől totálisan bezsongott Dumbo reinkarnáció, hogy a nem szokványos, kakofonikus katyvaszból végül csak kipréselődjön a morális tanulság: leves nélkül nem élet az élet. Ami egyébként igaz.

Hűű. Fűű. 

A gyakran szürrealista és absztrakt képek minősége azért bőven hagy maga után kívánnivalót. A Pixar pixelre polírozott látványvilága csizmaorral pöckölné a szakadékba a mellette koldusnak ható szegény kuzint, ha óriási szerencséjére a néhol kifejezetten tré vizualitás nem játszana direkt alá a lepusztult helyszíneken játszódó sztorinak. Animációban is van hová fejlődnie a Framestore Feature Animation-nek, de első dobásnak ez nem rossz. No persze népszerű az nem lesz, mert a célközönséget méterekkel célozza mellé - személy szerint 14 alatt senkinek sem ajánlanám, nem csak a rondaságok miatt -, de azért felemelő érzés látni, hogy a sémákból ömlő, körzővel-vonalzóval tervezett pénzszörnyetegek mellett egy ilyen csúnyácska skicc is vidáman életben tud maradni. Adjatok enni neki ti is.

The Reader

The Reader (A felolvasó)

Tényleg olyan nagy kérés, hogy akkor vetkőztessék le filmekben a színésznőket, amikor még jól néznek ki? Éveken keresztül imádkoztunk Meg Ryan toplessért, és amikor ez végre megtörtént, Maggie már 40+ volt. Kate Winslet ellenben amúgy se volt soha nagy kedvencem, de most aztán ledobta a dolgokat. Azt kell mondjam, egyik szemem sír, a másik meg nevet. Ki hitte volna például, hogy képes ténylegesen játszani? Mert engem meggyőzött, s bár a többieket nem láttam, én neki adnám a szobrot.

A történet a poszt második világháborús Németországban játszódik, egy tiniszerelem fellángolása kap érdekes mellékzöngét. Ez pedig a sajnáljuk, amit a zsidókkal tettünk. Teljesen felkészületlenül ért a film egyharmada után a váltás, mert előtte csak szex volt, méghozzá a romantikus, szeretkezős fajtából. Aztán tárgyalás, szégyen, irányítatlan düh, amit egyszerűen muszáj volt fókuszálni, mert mégsem végezhették ki a teljes német államot. Pedig valahol mindenki erre gondolt, ezt feszegeti a film is. Azt próbálja megértetni, hogy volt képes ennyi ember engedni azt, ami történt. A moralizálás, az oscar, és a zsidók mindig kéz a kézben jártak, mégsem érzem erőltetettnek a filmet, habár soha még egyszer nem lesz erőm megnézni.

David Kross éppen csak elég idős, hogy mutogathassa vásznon a péniszét, mégis lejátszik mindenkit. Mivel a sztori évtizedeken átível, így ő is növekszik, és ügyesen is veszi ezt az akadályt. A 15 ugyanolyan hihető, mint a 20. Mármint évben. Aztán a film fordulópontja sajnos olyan váratlanul éri őt is, mint a nézőt, így nem lehet teljes a dolog, de ez valahol jön a kötelező dramaturgiából. Nyilván a Springtime of Hitleren, és a Top Secreten kívül nem volt vidám náci film, de akkor is kár az első 40 percért, ami egy jól sikerült főhajtás lehetett volna a Diploma után című mű előtt.

Valószínűleg Amerikában nem olvassák a blogunkat, de ezúton szeretnék megkérni minden kedves producert, hogy álljanak le a zsidózással. Akit érintett soha nem fogja elfelejteni, de mára lassan az az érzésem lesz, hogy semmi más rossz nem történt a világban. A közel és a távol keleten nem halt meg senki, a szülők nem bántalmazzák a gyerekeiket sem fizikailag, sem mentálisan, és az egyszerű, hagyományos nincstelenség túl unalmas a vászonra. Nem mintha még több szörnyűséget akarnék átélni azalatt a szabad másfél óra alatt, amíg elméletben kikapcsolódnék, de ha már mindenképpen megható történet kell, akkor nem hiszem, hogy ennyire szegényes lenne a paletta.

Appaloosa

Appaloosa

Gondban vagyok ezzel a filmmel, annak ellenére, hogy pontosan tudom micsoda. Western. Mégpedig abból a fajtából, ami elég sok dolgot meghagyott a zsánerből, hogy az old-school szerelmeseit megragadja, és kigyomlált néhányat, amik mai szemmel nevetségesnek hatnának. Nincs cukormáz, áthatja az az igazi férfias hősiesség, ami miatt mai napig revolverekkel rohangálnak a nagyfiúk, pedig az AK jobban sebez. Itt mindenki kőkemény, azért teszik, amit tesznek, mert ehhez értenek a legjobban.

A szereposztás a legfurább számomra. Egyszerűen túl sok a nagy név, és már az elején nem tudjuk hova tenni őket, zsúfoltnak érződik a vászon. Jeremy Irons belépője rosszfiúként könnyes emlékként idézi vissza a Die Hard 3 ál-pszichopata, végtelenségig pragmatikus neonáciját. Aztán megjelenik Ed Harris - aki rendezőként is jegyzi a cuccot -, és Viggo Mortensen, mint a jó oldal képviselői, és hirtelen annyira elbillen a mérleg, hogy azon filóztam, hogy lesz ebből kihívás? Mert ez a két ember szétgyalulja akármelyik banda agyát: gyorsak, kemények, könyörtelenek, és ami a legfontosabb végtelenül közönyösek a halállal szemben. Mire kimondtam volna magamban, hogy ezt max egy csaj ronthatja el, már meg is jelent Renée Zellweger; ismét ronda, nem tudom felfogni minek erőltetik. Aztán mikor már végképp nem számítanék rá, hogy ebből valami westernféle kerekedik, bejön Lance Henriksen, a 8. utas Bishopja, és csak ekkor kerül minden figura a sakktáblára.

Sajnos a sztori helyenként műfajt vált. Nem esik ki a hangulatból, csak néha olyan érzésem volt, hogy a barátnőm sunyiba berakott egy Pearl Harbor: Égi háborút. Máskor meg mintha egy John Grisham filmet néznék. Van néhány felesleges mellékág, amit én lenyestem volna. Alaptörténet szerint adott ugye Jeremy Irons, aki félhivatalos bandájával próbálja lenyomni a telekárat Appaloosa városában. Aztán jön a két marshall, hogy helyretegyék. Eddig értem is, vártam is, jogos, indokolt, meg erényes. Csak ez lemegy tíz perc alatt, és akkor logikusan következhetne a nagy fight, de akkor a film összesen fertály órára rúgna, ami még normál esetben is kevés, ez meg western lenne, ahol csak a lövés előtti szemezés alatt el lehet szívni két szálat. Úgyhogy jönnek a forgatókönyvírói B tervek, amik állnak egyrészt a fenti szereplők felsorakoztatásából, és azok érdekes kombinálásából. A film bizonyos szempontból pedig még romantikusnak is nevezhető, tudniillik Renée olyan, mint a spanyol nátha, bárki elkaphatja.

Biztos vagyok benne, hogy ez a mozi iszonyatosan meg fogja osztani a nézőket. Van, aki unalmasnak, feleslegesnek, erőltetettnek fogja tartani, más meg piedesztára emeli, hogy visszahozta a műfaj régi csillogását, és a szereplők játéka hihető, mégis emberfeletti. Mind a két félnek igaza lesz, a magam részéről kiegyezek egy olyanban, hogy évek múlva megint megnézem, hátha akkor el tudom dönteni, hogy tetszett-e.

Che - part one

Che - part one 

Csak futtában annyit, hogy a két részt ember nem nézi végig egy menetben. Az első önmagában is kitartást igényel, ami nem baj, de a box office érezni fogja. Mondjuk volt valaki, aki mást várt?

Nem is ötös, hanem hatos Sodernek: nem picsog kopottas szépiában, ahogyan Che-t pelenkázza az anyja, vagy szíjjal veri el a pádre, nincs morális alap a Motoros naplójával, zumm, összeesküvés, forradalom, először falatka panelszobában, majd kigyúrva az őserdőben, végül hadosztályokra osztva Santa Clara előtt. A rendező színesben tolja Che, az orvosból lett parancsnok kubai misszióját, és fekete-fehérre vált, ha az New Yorkban ensz-eskedik. Remek a kontraszt a filmhíradókra hajazó beállítások nagymenője, és a csalánban kúszó-mászó gerillavezér között; előbbi egy ideológiát testesít meg, utóbbi annak nevében harcol. Bravúr.

Már most, az első rész láttán kijelenthető, hogy Ernesto Rafael Guevara de la Sernáról több film jó eséllyel nem fog készülni, mert felesleges lenne. Soderbergh nem aprózta el, részletes képet rajzol filozófiáról, eszmékről, igazságról, mindenről, ami a forradalmárok numero unóját mozgatta. Nem Che biográfiát adagol, pipálva az állomásokat, hanem jó érzékkel a lényegre koncentrál. Emberünk igazságos, tiszteli a munkás parasztokat, szigorúan fogja a sajátjait, amolyan Damjanich-style kommandíroz, "Barátainak tartott katonáival azok fáradalmait és szükségeit szívélyesen megosztá". Elismeri Fidel vezérségét, annak parancsai szerint jár el, és ha a forradalom úgy kívánja, zongorát is cipel: sebesülteket szállít hátra, vagy kiképzi a regrutákat.

Nehéz elképzelni, hogy a második etap visszaesést generálna. Ami azt illeti a vontatottabb dzsungelmeneteléseken túl vagyunk, Batistát már nyalogatja a revolúció lángja, Santa Clara bevétele pedig kifejezetten mívesre sikeredett, emelkedő tendenciát mutat tehát a mozi. Egyelőre erős hetes, de mehet ez még feljebb. Történelembuziknak meg kötelező. Part two után értekezünk tovább, elvtársak. 

Doubt

Doubt (Kétely)

A csontvázak már csak ilyenek: alkalmanként kihullanak a szekrényből. A fiatal fiúkat abuzáló papok sztorija úgy kétévente megy egy kört az amerikai sajtóban, itt-ott fülön is fognak egy-egy cölibátusban megcsömörlött kéjencet, de masszív egy brigád ez a klérus, feszt szőnyeg alá imádkozzák a szennyest. Számunkra meg marad a találgatás, meg a kétely, és hopp, ismét frappáns felkonfot kapott a cím.

Mindjárt el is lövöm a poént, amolyan spoiler-mentesen: az utolsó jelenet gömbölyíti ki a mondanivalót, miszerint a másokkal szemben megfogalmazott gyanú, annak igazolása érdekében erőssé, elhivatottá tesz, ellenben, ha magunkkal, cselekedeteink helyességével kapcsolatban üti fel fejét bennünk a bizonytalanság, az addig kemény és kérges lélek is veszít konzisztenciájából. A kétely természete sajátos, megfoghatatlan, és ahogyan a film vége rámutat, gyakran nem is oldható fel az igazságban. Ami biztos, nála kellemetlenebb érzés kevés van.

John Patrick Shanley saját, 2004-es színdarabját filmesítette meg, így az anyag már az első percektől árasztja a színházi brokát nehéz, poros szagát. Magyarul kamaradarab a szentem, az érdeklődők 80 százaléka tehát kihúzva. Aki bátor, és eltökélt marad, az viszont nem jár rosszul, mert ha színészi játékban, illetve a karakterek komplexitásában teszem azt a Notes on a Scandal a térdére fekteti és elpáholja is Shanley gyermekét, azért a Doubt is okoz néhány rodini órát – a film megtekintését követően.

Aszott, főfityulás marabu (Meryl Streep) regulázza New York hétkerbeli katolikus iskolájának nebulóit és nővéreit. Ha tehetné, ki-kicsapna a közösség pásztorára is (Philip Seymour Hoffman), de az egyházi szervezet nem az az emancipált fajta, így hát kénytelen figyelő üzemmódba visszavenni. Amikor aztán „közlegénye”, James nővér (Amy Adams) újabb adalékkal szolgál gyanúja megerősítéséhez, elérkezettnek látja az időt a támadásra. A vád nem a misebor beszlopálása, vagy valamely szent ereklye el-texas hold’em-ezése, ó nem. A tisztelendő anya nagyban játszik, és mindjárt egy gyermekrontás vádját zúdítja isten szolgájának nyakába.

A motiváció, bár egyértelműnek tűnik, mégsem az. Aloysius Beauvier nem különösebben szereti a gyerekeket, folyosón csattanó hangjától szégyenlősen pereg le a vakolat, szigort ad, és engedelmességet követel, egyszóval nem az empátia faszentje. Természetesen a kemény elvek önmagukban sem tűrnék a dehonesztációt, azonban itt többről van szó: a hadjárat az egyház szervezetében csak aldivíziónak számító nővéri testületnek követel elégtételt, sikere pedig a Beauvier által követett vonalas-puritán diszciplínák győzelmét is jelentené a kissé talán világi nevelési attitűd felett. A rendezést kétségkívül dicséri, ahogyan az áttételes bizonyítékok szép lassan átfordítják a nézői szimpátiát a jovális, kedves Flynn atyáról az eltökélt főnővérre – Streep olyannyira ellenszenvesre veszi a figurát, hogy egy szikrányi szimpátia kicsikarása is nagy fegyvertény lenne részéről, nemhogy a kis híján megalapításig jutó fan club. Kétszereplős dialógusokban, egy-két helyszínen görög előre a cselekmény, ami jelentős részében szimpla oknyomozás: a gyanúba kevert pap képének innen-onnan összecsipegetett információkból történő újbóli megfestése. Nem árt, ha magunk is kételyt fogalmazunk meg a látottakkal kapcsolatban, Shanley manipulatívan adagol, annak ad nyomatékot, aminek a vádló is nyomatékot adna, így könnyen ki is eshetünk a pártatlanság státuszából. Szerencsére a végső szcéna visszabillenti az eltolt egyensúlyt, ellenben választ ő sem ad. Rég nem látott, finom befejezés, melyben a keresztet szorító emberi kéz, még a hitet, a hitben történő kételkedést is bepöcköli a vége főcímet követő órák, napok újraértelmezési folyamatába. Köszönjük.

Kár, hogy nem sikerült átlépni a színházi dramaturgia korlátait. És kár, hogy ez nézőkbe fog kerülni.

Body of Lies

Body of Lies (Hazugságok hálója)

Végre kihúzhatjuk Ridley Scottot is a „Ki nem csinált még közel-keletis, terroristás, sárga szűrős filmet?” kérdésre a fellendülő kezek között anyátlanul kusshadók keveséből, mert végre itten van a mű, lehet fogyasztani. Ha pedig erre van gusztusunk, akkor tényleg inkább ezt, mint a tenger szemetet, mert ebben legalább némi életszerűséget csempészve a sztoriba nem a CIA cibálja szét a barlangok mélyén kempingező, szakállas-turbános buckalakókat, hanem a helyi, despotikus titkosszolgálat csapja vállára a kötelet, fejébe meg a lámpás sisakot. Mert ha hisszük ha nem, őket is baromira zavarja, hogy ad abszurdum a helyi óvoda melletti buszmegállót választja a dzsihadista mártír a paradicsomba induló járat check-injének helyszínéül. Mer’ Ámérikán kívül is gyűlölik az emberek a fenyegetettséget. bármilyen meglepő is.

Scott olyan, mint a jó brassói. Tudod mit kapsz, nulla kockázat, s bár kulináris kéjutazásra sem ragad magával - néhány kivételtől eltekintve -, akkor és ott tökéletesen kiszolgál. Jelen esetben is tisztességesen összerakott, jó anyagból előállított, és különösebb hiba nélkül szervírozott a cucc, de határokat nem dönt le, árnyékot pedig pláne nem lép túl. Ahogyan a gazdája sem, jó régóta.

Adott a casting csődje, DiCaprio, aki rikító fehér bőrével annyira autentikus Jordániában operáló CIA-ügynök, annyira beleolvad a környezetébe, annyira lopakodó, hogy vacsora közben az offline google earth-szel levadászom. Izzítva a házikedvenc, Crowe, akinek respekt, megint egyértelműen jó, de ideje lenne valami komolyabbat dobnia, mert érik a skatulya. És hát a magasztalandó Mark Strong, akivel mostanában úton útfélen összefutok, főleg európai vonalon – egy kis Sunshine itt, egy kis Stardust ott, meg lejattolgatunk Ritchie-vel -, szóval megy a szekér, és nem is érdemtelenül, hajrá Mark. Itt most éppen a Jordán Királyi Elhárítás arisztokratikus fellépésű, elegáns vezetőjeként gyalázza földbe az idegenben is kuruckodó jenkiket; minden szem- és szópárbajt 40-semmire hoz, és még a férfibecsületnek is megfarag egy helyre kis márványoszlopot, nem mellékesen. Ez az önirónia az, ami egyébként kiemeli a Body of Lies-t a tucatból: az otthon melegéből két gyerekpisiltetés között headsettel globálpolitikát imitáló nagykutya fekszik, mert kooperáció nélkül a gazdag és technológiailag über alles gépezet is csak csikorog a homokban – megtolni meg a helyiek fogják. Ha előbbi betart egy igen fontos szabályt, és nem szarik a képükbe.

Úgyhogy fel, Jordániába, barátaim, mert Ridley Scott tud még újat mutatni, és politikailag is korrektebb az átlagnál. A butusságokkal szemben meg legyünk kivételesen nagyvonalúak. *forgalmazóra kacsint*

RocknRolla - Gecco

És bazz, ennyire jól állunk: egy filmről két anyag, ugyanolyan értékeléssel. A prokontra holtpontja.

RocknRolla (Spíler)

Guy Ritchie’s back. Ravaszul, a két füstölgő kult-ja mellé helyezve a hasonló státuszba remélt harmadikat, mert ahogyan Brick kolléga rávilágított az elébb: stílusban maradtunk, de cefetül. A bulváros faszkodásból végre inkább alkotásba menekülő Ritchie visszatért a bevált példabeszédhez, és most a szószékről figyel: saját teremtésű világából elmantrázott újabb gengszter-zsolozsmája vajh visszatéríti-e híveit?

A bevett gyakorlat követésének van egy óriási hátránya: állnia kell az összehasonlítás próbáját a korábbi termékekkel. Melyek az évek távlatából szebbek, és kívánatosabbak, mint valójában voltak. Ráadásul az indigó mindig prekoncepciót fogalmaz meg az alkotóval szemben. Kiégett? Ötlettelen? Gyáva? Ez, emberek, kurva nagy hendikep. Guy meg sikeresen el is taknyol kábé a banánhéjak felén.

A sztori alapmotívuma az a briliáns londoner észrevétel, hogy a városban naponta húznak fel új felhőkarcolót, ami nyilván bitang biznisz. Az alvilági zoo gyorsan megvan, nagykutya pénzember, emigráns befektető, etc., az viszont hamar nyilvánvalóvá válik, hogy lakói síkosra szopogatott Guy Ritchie karakterek. Már megszokásból van ugye a megélhetési banda – most éppen vad, - karakteres arcélű, simlis vezetővel, és a kicsit ostoba tagokkal. Előbbi Gerard Butler lenne, aki kutya szar színész, utóbbiakból meg egy kétsoros, innovatív buzi-skatch-et sikerült kipréselni. Nekik drukkol a jómagyar, mert a balek, amelyik visszadumál, részvétet ébreszt. Egyik ellenfelük az őrjítően újszerű keresztapa-consilieri páros, akik most éppen engedélyeket intéző szervezetként regnálnak, és rosszabb napjaikon pattogzó vakolatú, elhagyott gyártelepen rákásznak, élő csalival (azt hiszem a film mélypontja a jelenet, amikor az áldozatot kihúzva a vízből az mindent bevall, miközben két darab három centis „ollós fenevad” csüng rajta :). Van Abramovicsunk, tüchtig, vállon átvetett ujjú pulcsival, szemlélődő, esetlen producereink, akik sodródnak az árral, excentrikus öltözetű kvázi címszereplőnk, funkciót nélkülöző kosztümcica, és – szerencsére - megannyi kisstílű ritchie-s svindler még, akik malterként tartják össze London utcáit.

A RocknRolla tobzódik a megrágott karakterekben, és az izzadtságszagú védjegy-megfelelési kényszerben. Csak éppen tojik az ilyen okoskodó faszkalapokra, mint én. Dehogy akar megfelelni. Gyors, fiatalos, neon. És működik, bőven. Úgyhogy nekem simán jöhet a következő adag, a rendező kedvéért hetven fokban is bundában rohadó félkegyelműről, mert tényleg érdekel, hogy milyen dezodort használ.